OROSZVILAG.HU


A Gongadze-ügy

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2010-02-11 16:08:19  |  
Gyóni Gábor

A Gongadze-ügy

Mai napig megoldatlan Ukrajna történetének legnagyobb bűnügye


 

A Gongadze-ügy

A 2000-ben eltűnt ellenzéki ukrán újságíró, Georgij Gongadze ügye évekig rányomta bélyegét az ukrán belpolitikára. A Gongadze-ügy lehetőséget adott az „oroszbarát” – Kelet-Ukrajna-i bázisú, és Oroszországgal szoros partneri kapcsolatokra törekvő - Leonyid Kucsma vezette Ukrajna, és személyesen az elnök, illetve környezete diszkreditálására, és mintegy megalapozta, előkészítette a későbbi narancsos forradalmat. Az eltűnt Georgij Gongadze neve szimbólumává vált a sajtószabadság ukrajnai megsértésének, az újságírók megfélemlítésének. A Gongadze-ügy alkalmat kínált Leonyid Kucsma második elnöki mandátumának idején és a 2004-es narancsos forradalom napjaiban is az „antidemokratikus Kucsma-rezsim” revolverezésére, folyamatos pergőtűz alatt tartására.

A Gongadze-ügy meglehetősen szövevényes, a legvadabb fantáziájú krimikkel vagy kémregényekkel párba állítható história, amelyben semmi sem biztos. Tulajdonképpen még azt sem lehet tudni, hogy mi történt valójában Georgij Gongadzéval.

A félig grúz származású Georgij Gongadze 1969-ben született a Grúz SZSZK-ban, Tbilisziben. 1987-1989 között Afganisztánban töltötte katonaidejét, majd Ukrajnában tanult tovább, anyja szülővárosában, Lvivben járt egyetemre, ahol idegen nyelveket tanult. Egyetemi évei alatt bekapcsolódott az ukrán Ruh mozgalom tevékenységébe. 1995-ben Kijevbe költözött, 2000 áprilisában ellenzéki internetes hírportált alapított Ukrainszka Pravda címmel. Gongadze ez évben az Egyesült Államokban is járt, ahol az ukrajnai sajtószabadság megsértéséről referált.

Bár Ukrajnában az internet használóinak száma még nagyon alacsony volt 2000-ben, Gongadze lapja mégis jelentős véleményformáló tényezővé vált. Néhány hónappal eltűnése előtt Gongadze nyílt levelet írt az ukrán ügyészségnek, amelyben arról számolt be, miszerint fenyegető üzeneteket kapott, mivel portálja „zavar néhány befolyásos embert”. Egy alkalommal a fenyegető üzenet Nyikolaj Szeverinre, egy luganszki újságíróra vonatkozott, akit valóban meg is támadtak. Ezt követően az ismeretlen fenyegető - aki állítólag azt is elmondta magáról, hogy az ukrán titkosszolgálat tisztje - azt közölte, a következő személy a listán maga Georgij Gongadze. Más furcsa események is történtek Gongadzéval 2000 nyarán, amit egyesek titkosszolgálati provokációként értelmeztek: június 25-én az odesszai Zsemcsuzsina bárban két fiatalember, akik közül az egyik Georgij Gongadzeként mutatkozott be, verekedést provokált a bár tulajdonosával, majd kis idő múlva kaukázusi fegyveresek érkeztek, akik lövöldözni kezdtek (1 ember meghalt, 9-en megsérültek).

2000. szeptember 16-án a munkából hazafelé tartó Georgij Gongadze eltűnt. A következő napon nyomozás kezdődött az eltűnt ellenzéki újságíró után, amelyet személyesen Kucsma elnök vett ellenőrzése alá. Gongadze eltűnése az amerikai beavatkozásnak köszönhetően a nemzetközi politika fókuszába került: szeptember 21-én az Egyesült Államok kijevi nagykövete kijelentette, hogy Ukrajna nemzetközi megítélése attól függ, milyen sikeres lesz a nyomozás a Gongadze-ügyben. Gongadze eltűnése után nagyszabású információs kampány vette kezdetét Ukrajnán belül és annak határain kívül is az ukrajnai sajtószabadság megsértéséről. Tömegtüntetésekkel tarkított kampánygépezet kezdte meg működését („Kucsma nélküli Ukrajnát!”), amely Leonyid Kucsma ukrán elnököt a szabadság legfőbb ellenségeként, diktátorként ábrázolta.

Mivel Kucsma elnök kérlelhetetlen ellenfeléről volt szó, az újságíró eltűnése automatikusan felvetette a hatalom érintettségének kérdését, különösen egy olyan, szovjet múltú és sok tekintetben szovjet reflexű országban, mint Ukrajna. A gyanú hamarosan igazolódni látszott: Gongadze lapja, az Ukrainszka Pravda és a kijevi grúz követség anonim telefonhívásokat kaptak, miszerint Jurij Kravcsenko ukrán belügyminiszter a felelős Gongadze eltűnéséért.

2000. november 2-án Kijev megyében, Tarascsa városa mellett egy erdőben lefejezett holttestre bukkantak, amelyben Gongadze ismerősei, kollégái – egy amulett alapján - felismerték az eltűnt újságírót. Gongadze állítólagos holtteste a legrémisztőbb thrillereket idéző viták tárgya lett. A kétségek azzal kezdődtek, hogy Gongadze édesanyját, Leszja Gongadzét nem hívták meg a holttest azonosítására, s az anya csak számos kérelmet követően, fél évvel a test megtalálása után vizsgálhatta meg az akkor már igen rossz állapotban lévő maradványokat. Az abszurditás apofeózisa, így jellemezte egy ukrán lap a Gongadze állítólagos holtteste körüli bonyodalmakat: Leszja Gongadze szerint ugyanis a lefejezett holttest nem a fiáé. Leszja Gongadze sajtótájékoztatón ismertette kétségeit: egy 1993-as röntgenfelvételt mutatott a fia lábujjairól, Georgij Gongadze ugyanis 17 éves korában eltörte a lábujjait, az erdőben megtalált holttestnél viszont nem voltak meg ezek az elváltozások. Leszja szerint a holttest lábmérete sem egyezik Georgij lábméretével, ráadásul a hatóságok nem voltak hajlandóak fia meglévő vér és hajmintáinak DNS összetételét a hulláéval egyeztetni... Egy német szakértő csoport végül összehasonlíthatta a tarascsi holttest és Leszja Gongadze genetikai mintáit, és arra a következtetésre jutott, hogy a hulla nem lehet Leszja Gongadze fia. Később a Pentagon és az FBI amerikai szakértői is vizsgálatot végeztek, ám az őáltaluk kiadott szakértői vélemény szerint a tarascsi holttest kétségtelenül Georgij Gongadzéé... A holttest körüli bonyodalmak lényegében a mai napig tartanak. 2006-ban a szlovák hatóságok bejelentették, hogy Liptószentmiklós közelében – még 2001-ben - megtalálták Gongadze maradványait, ám az ukrán fél erre csak annyit reagált, hogy Gongadze holtteste már előkerült. A szlovákok DNS mintákat küldtek Ukrajnába, ám az ukrán ügyészség szerint ezek nem egyeznek Gongadzééval.

Visszatérve a 2000-es év eseményeihez, november 28-án Alekszandr Moroz, az akkor még parlamenti erőt képviselő Ukrán Szocialista Párt elnöke bemutatott a Radában egy  hangfelvételt, melyet Nyikolaj Melnyicsenko, az elnöki gárda tisztje titokban készített, s amelyen Kucsma elnök bizalmas beszélgetései hallhatók. A felvételek alapján Moroz Kucsma elnököt nevezte meg Gongadze "megrendelőjeként". Az egyik felvételen Kucsma elnök Gongadzéről, mint problémáról beszél. A kompromittáló felvételeken szerepelt Jurij Kravcsenko belügyminiszter, Mihail Potyebenko legfőbb ügyész, Leonyid Derkacs titkosszolgálati főnök, és Vlagyimir Litvin, a Rada elnöke, aki akkor az elnöki titkárság vezetője volt. Az egyik felvételen az hallható, Kucsma utasítást ad Kravcsenkónak, hogy „járjon utána” a kényelmetlen újságírónak, egy másikon pedig Kravcsenko jelent az ügyről az elnöknek. Ilyetén módon a Gongadze-ügyben érintetté vált az összes ukrán erőszakszervezet vezetője.

Az akkori ukrán vezetők és érintett személyek azt állították, hogy a hangfelvételek hamisítványok, és eredetüket lehetetlen ellenőrizni, hiszen digitális anyagokról volt szó. A hangfelvételen Kucsma ukránul beszél, holott legközelebbi környezetével mindig oroszul érintkezett a volt ukrán elnök. A többórányi, kompromittáló hangfelvételeken egyszer sem hangzik el az akkori miniszterelnök, Viktor Juscsenko neve (aki a későbbi narancsos forradalom vezetője lett). Leonyid Kucsma egy 2005-ös nyilatkozatában azt állította, hogy a Melnyicsenko-hangfelvétel egy nagy politikai sakkjátszma része, melynek végső célja az ukrajnai hatalomváltoztatás volt. Egy amerikai cég mindenestre megállapította a hangfelvételek hitelességét. Igaz, olyan szakértő is akadt (Peter French) aki szerint nem lehet biztosan nyilatkozni a hanganyagok hitelességéről.

Georgij Gongadze személyisége mindenestre képes volt egyesíteni az ukrán társadalmat. Hiszen egy tehetséges fiatalemberről volt szó, egy fiatal apáról, a szabadságért küzdő „romlatlan” ifjúról. Gongadze neve gyűjtőnévként funkcionált, egyesíteni lehetett általa minden ellenzéki erőt. Gongadze ügye az igazságért vívott harc szimbóluma lett. Kijevben utcát neveztek el róla, a Rada épületén Gongadze-emléktáblát avattak. Leszja Gongadze szerint ugyanakkor fia gyors karrierje „természetellenes” volt, amögött háttérerők álltak, melyek abban voltak érdekeltek, hogy előtérbe tolják, közismertté tegyék az ifjú Georgijt, majd a kellő pillanatban felhasználják őt.

2001 februárjában  Soros György a Financial Times hasábjain arra szólította fel Leonyid Kucsmát, hogy a Gongadze-ügy nyomozása idejére váljon meg az elnöki poszttól és adja át a hatalmat Viktor Juscsenko akkori miniszterelnöknek (aki 3 évvel később a „narancsos forradalom” következtében, nagyban a Nyugat politikai támogatásának köszönhetően Ukrajna elnöke lett). Májusban Kucsma kijelentette, hogy tudja, kik a gyilkosok, majd Jurij Szmirnov ukrán belügyminiszter azt közölte a nyilvánossággal, a gyilkosságnak nincsenek politikai indítékai, azt közönséges bűnözők követték el, akik maguk is meghaltak 2000 decemberében (???).

A Gongadze-ügy újabb fordulatára 2002-től került sor, amikor Viktor Sukin ukrán ügyészhelyettes kijelentette, hogy a gyilkosságban érintettek az ukrán belügyminisztérium munkatársai. 2003 őszén elfogatási parancsot adtak ki Alekszej Pukacs rendőrtábornok ellen. Pukacs azután került gyanúba, hogy kiderült, ő szervezte meg Gongadze megfigyelését. Pukacsot a munkahelyén tartóztatták le hatalommal való visszaélés vádjával, ám őrizetbe vétele kiváltotta Kucsma rosszallását. Az elnök nem sokkal később eltávolította Sukint és a főügyész Szvjatoszlav Piszkunt is, Pukacsot pedig szabadon engedték. A rendőrtábornok ezt követően eltűnt.

2004 júniusában a brit Independent című lap publikálta az akkor már halott (2003-ban gyilkosság vádjával letartóztatott) Igor Goncsarov, a Kijev megyei szervezett bűnözés elleni ügyosztály helyettesének vallomását a Gongadze-ügyről, mely szerint az újságírót az ukrán belügyminisztérium ellenőrzése alatt álló bűnözők rabolták el felsőbb utasításra a belügyminiszter, illetve az elnök parancsára. 2004 nyarán erőteljes sajtókampány kezdődött az ukrán vezetés ellen. A Nyugatot nyilvánvalóan nem elégítette ki Leonyid Kucsma politikája, amely némi ingadozás után végül az Oroszországgal való integrációt preferálta. A tervezett Egységes Gazdasági Övezet elnevezésű, Oroszország, Kazahsztán, Belarusz és Ukrajna gazdasági integrációját megvalósító – nyilvánvalóan Oroszország dominanciájával létrejövő - posztszovjet társulást a Nyugat aggodalommal szemlélte. Bár Kucsma tett gesztusokat Washington felé is, hiszen Ukrajna támogatta az Egyesült Államok és Nagy-Britannia Afganisztán és Irak elleni invázióját, északkeleti szomszédunk Irak-politikáját beárnyékolta az az értesülés, miszerint Kijev fegyvereket szállított Bagdadnak. A gesztusok persze nem elégítették ki Washingtont, amely geopolitikai megfontolásokból nem tűrhette a Kucsma által is favorizált, az Egységes Gazdasági Övezetben (Oroszországgal való gazdasági integrációban) gondolkodó, „oroszbarát” Viktor Janukovics győzelmét a 2004-es elnökválasztásokon.

A Nyugat által támogatott „narancsos forradalmat” követően visszakerültek helyükre a Kucsma által eltávolított ügyészek, Juscsenko elnök pedig „becsületbeli ügynek” nevezte a Gongadze-rejtély felderítését. Az elnök megfogalmazása szerint az előző hatalom már csak azért sem volt képes felderíteni a bűntényt, mivel ő maga fedezte azt. 2005. március 1-jén Viktor Juscsenko bejelentette, hogy megvannak Gongadze gyilkosai, Jurij Kravcsenko volt belügyminiszter három beosztottja. Március 3-án Piszkun főügyész kijelentette, hogy másnap kihallgatják Kravcsenko volt belügyminisztert is. Március 4-én azonban holtan találták Kravcsenkót a dácsáján, két golyóval a fejében. A hivatalos vizsgálat szerint Kravcsenko öngyilkos lett. Mások azonban azt feltételezik, Kravcsenkót, aki saját nyomozást indított a Gongadze-ügyben, megölték. Erre utalna az is, hogy 2005. február 14-én Kravcsenko kis híján autóbaleset (merénylet?) áldozata lett. Jurij Lucenko ukrán belügyminiszter 2007 őszén azt állította, bizonyítékai vannak arra nézvést, hogy Kravcsenkót meggyilkolták, s nem igaz a hivatalos öngyilkosság-verzió. Nyikolaj Poliscsuk professzor, a fejlövések kérdésének specialistája szerint Kravcsenko nem lehetett öngyilkos, az első fejlövés után egyszerűen képtelen lett volna halántékon lőni magát úgy, ahogy végül a holttestet megtalálták. A holttest elhelyezkedése sem öngyilkosságra vall.

 

 

gy ölhették meg Jurij Kravcsenko volt ukrán belügyminisztert, a Gongadze-ügy koronatanúját)

A Gongadze-ügy

 

A Gongadze-ügy 2009 nyarán került ismét reflektorfénybe: június végén Zsitomir közelében elfogták az évek óta rejtőzködő Pukacsot, aki álnéven egy faluban élt, teheneket legeltetett, szénát kaszált. Pukacs azonban korábban is életjelet adott magáról. Még 2006-ban levelet juttatott el egy izraeli újságírónőnek. Ebben azt írta, hogy nem ő ölte meg Gongadzét, még csak soha nem is találkozott az eltűnt újságíróval, csak fényképről látta. Pukacs a levélben azt írta: Gongadze még 2005-ben elítélt és beismerő vallomást tett gyilkosai valójában nem Gongadzét ölték meg, hanem valaki mást, a „beismerő vallomás” pedig egy alku eredménye volt. Pukacs beismerte, hogy őt állították rá Gongadzéra, Kravcsenko utasítására, ám szó sem volt gyilkosságról. Pukacs akkori álláspontja szerint az erdőben talált lefejezett holttest nem Gongadzéé, hanem bizonyos Szergej Szirenkóé, akit rendőrök temettek el. Azok a rendőrök pedig, akik részt vettek ebben az akcióban, 2003-ban, egyik a másik után, sorban „öngyilkosok” lettek.

Ki volt Szergej Szirenko? Az ukrán sajtó munkatársainak sikerült információkat szerezni róla: Orlovecben élt, traktoros volt. Egy sikertelen házasság után inni kezdett, s ez is lett a veszte, 40 éves korában delírium tremens áldozata lett. A temető, ahol végső nyugalomra helyezték, egy órányi útra van a tarascsi erdőtől, ahol előkerült a lefejezett holttest. Ami Szirenko tetemét illeti, nem sokkal a temetés után azt közölték Szirenko hozzátartozóival, hogy beomlott a sír. Megállapították, hogy valaki ásott a sírban, de a holttest meglétét vagy hiányát – úgymond, vallási okokból– nem ellenőrizték...

2009. július 22-én Alekszej Pukacs, miután elfogták az ukrán hatóságok, vallomást tett, amelyben beismerte, hogy köze volt Gongadze meggyilkolásához (bár Melnyicsenko szerint a letartóztatásról a televíziókban bemutatott képsorok előre megrendezett jelenet benyomását keltik...). A gyilkosság megrendelőjeként az ukrán titkosszolgálatokat nevezte meg. A Pukacs által megnevezett helyen megtalálták Gongadze koponyadarabjait, és azt a gumikesztyűt, amelyben Pukacs, úgymond, lefejezte Gongadzét.

De hogy a történet még bonyolultabb legyen, Szergej Oszyka, Pukacs ügyvédje azt nyilatkozta, hogy ügyfelére nyomást gyakoroltak. Pukacs ugyanis – korábbi kifejezett kérése és ígérete ellenére – nem vette igénybe Oszyka szolgálatait, hanem az ingyenes állami ügyvéd segítségét kérte.

A Gongadze-ügyet tehát rejtélyes (ön)gyilkosságok, holttestek, ellentmondó vallomások, nagypolitikai sakkjátszmák szegélyezik. Továbbra is sok a kérdőjel: tulajdonképpen még azt sem lehet tudni, hogy Gongadze meghalt-e? Leonyid Kucsma nem zárja ki, hogy Gongadze még ma is él valahol. Ami nem kétséges, az, hogy a Gongadze-ügyből bizonyos körök, nevezetesen Kucsma ellenzéke és amerikai szövetségeseik igyekeztek politikai tőkét kovácsolni. Ők voltak azok, akik a tarascsi fej nélküli holttestről minden kétség ellenére sietve igyekeztek megállapítani, hogy az Gongadzéé, s akik szisztematikusan csepegtették (gyártották?) az adatokat Kucsma és környezete érintettségéről a Gongadze-ügyben. 

Nem kizárt tehát, hogy Georgij Gongadze, a bátor újságíró, gyalog volt egy geopolitikai sakkjátszmában, akit egyszerűen beáldoztak.

 

 

 


 

 

 

Cimkék: Georgij Gongadze, Gongadze-ügy, Leonyid Kucsma, Jurij Kravcsenko, Alekszej Pukacs, narancsos forradalom, Gyóni Gábor, Ukrajna, 2000, Leszja Gongadze, Nyugat,
Országok: Ukrajna
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat