OROSZVILAG.HU


Egy óra tizennyolc perc 

Címlap » Kultúra, programok
  |  2012-02-24 12:34:18  |  
Gyimesi Zsuzsanna

Egy óra tizennyolc perc 

Teátrumi élmények 

 Egy óra tizennyolc perc 

Gyakorlatilag ennyi ideig tartott az előadás. Pedig tarthatott volna tovább is, mert egyrészt nagyon rövidnek tűnt, másrészt hiányérzet maradt bennem, vagy pontosabban felfokozott információ-éhség, hogy ’na és még mi volt, és mi lett, és azután hogy volt, meg előtte?’ és hasonlók. Ugyanakkor az egy óra tizennyolc perc iszonyúan hosszú idő is lehet, ha ez alatt például egy őrületes testi fájdalmaktól gyötört ember bilincsbe verve, gyakorlatilag földhöz szögezve, magányosan vívja a haláltusáját. Egy ilyen helyzet sötét kontextusába villant bele spotlámpa-szerűen, különböző irányokból az Egy óra tizennyolc (perc) című előadás. Olyan a mechanizmusa, mint egy „kukucs-doboznak”, aminek valamennyi oldalába apró lyukak vannak fúrva, és akármelyiken keresztül nézünk befelé, minden igyekezetünk ellenére is csak egy egészen kis szegmensre látunk rá mindabból, ami odabent van. Az összképet magunknak, magunkban kell összerakni azokból a töredékekből, amiket kívülről nézve a vékony réseken át megfigyelhetünk. A konkrét „ügy”: 2009 novemberében Szergej Magnyitszkij 37 éves orosz jogász, egy éve várva érvényes bírói ítéletre, előzetes letartóztatása során az embertelen körülményektől megbetegedett, majd meghalt. Egy pohár forralt vizet sem kapott fogva tartóitól, mivel erre nem volt bírói utasítás, annak kiadását pedig a bíró többször megtagadta, mint nem a hatáskörébe tartozó kérést. 

A társulat, akinek az előadást köszönhetjük, a moszkvai Teatr.doc, a műfaj – dokumentarista színház. Minden egyes, a darabban felhasznált szöveg-szilánk elhangzott vagy leírásra került a valóságban: interjú-, napló-, levél-, hivatalos jelentés-, vallomás-részletek. Nincs díszlet, nincs kifejezett jelmez.  A szereplők valódi nevükön, valódi pozíciójukban vannak megidézve.    A történet szereplői NEM kitalált alakok, a valósággal való mindennemű egyezés szigorúan NEM a véletlen műve. Ugyanakkor az alaphelyzet az előadásban mégis fiktív. Mintha egy esküdtszék előtt vallanának az esetről a valódi szereplők. Az esküdtszék mi vagyunk, a közönség.

A mellbevágó élményt az tetézte a budapesti előadások után, hogy valódi lehetőség nyílt az alkotók és a nézők közötti beszélgetésre, Tompa Andrea színházi kritikus és Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő vezetésével. A közönség soraiból kérdéseket megfogalmazók között volt, akit maga a Magnyitszkij-ügy izgatott, volt, akit a szokatlan színházi megközelítés. Volt, aki több tényt szeretett volna hallani, volt, aki több támpontot igényelt volna a helyzet értelmezéshez, vagy még inkább valamiféle állásfoglaláshoz. Amiről azonban valamennyien egységesen meggyőződhettünk, az az alkotók mélységes emberi elkötelezettsége az iránt, hogy kerüljön nyilvánosságra mindaz az információ, amit az előadáshoz összegyűjtöttek. Mintha színház és élet között elmosódnának a határok. Nekem például éppen az volt a legmegrázóbb, hogy vajon a színészek miként bírják mindazt elviselni, aminek az elmondását felvállalták, hiszen ők is csak emberek? Ebben a darabban ugyanis pontosan annak a visszáságára próbálnak rávilágítani, hogy egy bíró, börtönorvos, ügyész, ápoló vagy biztonsági őr miként vetkőzik le magáról minden emberit olyankor, amikor magára húzza a foglalkozásához ’járó’ öltözéket. Hogy semmi emberit, semmi individuálisat nem őriznek meg önmagukból, amikor végzik a feladatukat, és az el(vagy elnem)ítéltben sem veszik észre az elemi emberit. Pedig egy pohár forróvíz minden embernek minden helyzetben jár. És mivel nem tehetjük félre önmagunkat önmagunkból feladatvégzés közben sem, akkor vajon mi marad a színész-emberből egy-egy ilyen darab előadása alatt és után? Nehéz ügy.

Többször eszembe jutott a Kamrában látható Nordost című előadás, ami az Egy óra tizennyolc (perc)-hez képest igazán hagyományos színházi produkciónak számít, noha semmi nem szokványos benne. Nagyon erős, letisztult előadás, ami elsősorban a szövegmondásra és a bezártságot érzékeltető mozdulatlanságra épít, kiváló színészi teljesítményekkel. Erkölcsi állásfoglalás kérdésében azonban ott sem kapja meg a néző Ariadné fonalát, de mivel kerek - persze nem lekerekített - alkotásról van szó, mégis könnyebb felállni a végén és elhagyni a nézőteret, mint a Mihail Ugarov rendezte előadás esetében.   Itt kérdések és érzések vihara marad a levegőben. Katarzis sehol. Még éppen csak kezd kialakulni a kép, még csak most kezd a néző belejönni az egészbe és máris vége. Valószínűleg éppen az a célja a dokumentumszínháznak, hogy a néző avval az érzéssel álljon fel az előadás után, hogy ez így nem mehet tovább, itt valamit tenni kell, legalább fel kell fogni, meg kell érteni, mi történt.

Az előadást a 2011 őszén Budapesten tizedik alkalommal megrendezett Kortárs Drámafesztivál keretében láthatta a magyar közönség a Trafóban, 2011. december 2-3-án. Aki utána akar járni, nézze meg a teatr.doc honlapot. Érdemes.

Cimkék:
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat