OROSZVILAG.HU


Kevés a pap az Orosz Ortodox Egyházban

Címlap » Kultúra, programok
  |  2010-05-10 10:54:16  |  
Hidász Ferenc

Kevés a pap az Orosz Ortodox Egyházban

A '90-es években karrieristák is csatlakoztak az egyházhoz

Kevés a pap az Orosz Ortodox Egyházban

Az „Ogonyok”, orosz hetilap arra kereste a választ: ki szeretne ma pap lenni; milyen a felvételi vizsga a teológiai akadémiákra; hogyan változott meg a szovjet korszak utáni szeminarista-egyetemista élet? A kérdésekre Georgij Mitrofanov atya, egyháztörténész, a Szentpétervári Teológiai Akadémia professzora válaszolt.

– Georgij atya, Kirill pátriárka nagy aktivitással vonzza a fiatalságot az egyházba; ez alapján az embernek az a benyomása támad, hogy a papi hivatásra nagy az igény. Valóban így van ez?

– Egyre kevesebb és kevesebb hallgató jelentkezik hozzánk. Egyrészt megmutatkozik a 90-es évek Oroszországában kialakult demográfiai mélypont hatása, amikor számszerűen rendkívül kevés gyermek született, másrészt csökken az általános érdeklődés az ortodox egyház iránt. Felvételi vizsgáról nem beszélhetünk; főként elemi iskola után vagy technikumi „college”-ból jönnek hozzánk a jelöltek, akik nem tudnak máshova jelentkezni. Ezért a társadalmi és műveltségi szintjük sok kívánnivalót hagy maga után.

– Ez elég különös, ha azt vesszük, hogy az elmúlt időszakban sok új szeminárium nyílt meg.

– Ez valóban így van. A szovjet korszakban három teológiai főiskolánk volt: Moszkvában, Leningrádban és Odesszában, míg ma negyven van belőlük. Ám a vidéki szemináriumok nagy részében az oktatás színvonala igen alacsony. A moszkvai és a szentpétervári szemináriumokkal összevetve az egyházi képzés mai követelményeinek csupán öt-hét felel meg. Némely szemináriumban egy évfolyamon öt-hat hallgató tanul. Szentpétervári szemináriumunkban jelenleg két osztályban húsz-húsz fő tanul. Tíz évvel ezelőtt ennek a duplája volt.

– Akkor honnan kerülnek ki az országszerte folyamatosan épülő új templomok plébánosai?

– Ahhoz, hogy ma valaki pap legyen, nem kell feltétlenül teológiai, sőt bármilyen egyéb végzettség. Ilyen paradox helyzet állt elő. Ez a folyamat még a 80-as évek végén indult be, amikor az állam többé már nem avatkozott bele az egyházi hatóság káderpolitikájába, s a főpapoknak így lehetőségük nyílt arra, hogy mindenkit pappá szenteljenek, aki ezt kérte. Attól kezdve bárki pappá lehet, aki úgy-ahogy kiismeri magát a szertartások végzésében, s van papi ajánlólevele. Ennek köszönhetően jelenleg a papoknak egy kicsivel több mint egyharmada rendelkezik szemináriumi vagy akadémiai végzettséggel, nagyrészük viszont jól megvan bármiféle teológiai képzettség nélkül. Ez az egyházi életben az általános teológiai, szellemi, kulturális színvonal katasztrofális zuhanását jelenti. A Szent Szinódus döntése pedig továbbra is késik a képzettség nélküli papszentelésekre vonatkozó egyértelmű tiltással.

– Jól értem-e, hogy a mai papság nagy része a 90-es évek „toborzásából” való?

– A posztszovjet időszak papságából jelenleg számbelileg több szolgál templomainkban, de színvonalukat tekintve gyakran rosszabbak, mint a szovjet idők papjai. A peresztrojka évei alatt tömegesen özönlöttek az emberek a templomba. Egy részük megfontolt és mélyen átélt döntésnek köszönhetően lépett az egyházba, ám nagy részük véletlenszerűen. És éppen ezen utóbbiak köréből szentelődtek fel a legtöbben. Érdekes, hogy közülük gyakorlatilag senki sem volt tősgyökeres papi család leszármazottja; a papi családokat a szovjet idők alatt gyakorlatilag fizikailag megsemmisítették. Tessék csak találni a mai papok között Kresztodvizsenszkij (Keresztfelmagasztalás) vagy Predtyecsenszkij („Előhírnök” Szt. János) vezetéknevű egyént. Az egyházi hagyományt nem ismerő, autodidakta neofiták jöttek papnak, akik a legjobb esetben szamizdat könyveken nevelődtek. Az egyházi életbe az eszméknek olyan sajátos konglomerátumát hozták magukkal, amitől az ember nem győz a fejéhez kapkodni.

– Miféle eszmékről van szó? Hogyan tudná ezt a paptípust jellemezni?

– Nagy vonalakban: jelentős részük dezorientált, megriadt posztszovjet kispolgár, akik arról álmodoztak, hogy az egyházban a totalitárius ideológia és szervezet szokásos rendszerére találnak. Gondoljunk bele abba, hogy egy 80-as évekbeli ortodox istenkereső milyen olvasmányokhoz juthatott hozzá. Egyrészt a „klasszikus választék” közé tartozott Ignatyij Brancsanyinov „Szentéletű atyák legendája”, másrészt a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve” a „világméretű zsidó összeesküvésről”, végül az akkoriban széles körben elterjedt „Új orosz vértanúk”, Mihail Polszkij protopresbiter könyve, telis-tele hibákkal. A misztikus irodalom és a totalitárius-embergyűlölő-átpolotizált ideológiai egyveleg formálta a neofiták világnézetét, akik papszentelésüket követően tüstént – az ortodoxia látszatát keltve – kezdték terjeszteni saját eszméiket. Jövetelükkel az egyházban gyökeret vert az intoleranciának és a gyanakvásnak az a szelleme, ami sok papunkat jellemez. Állandóan ellenséget keresnek: hol „zsidó szabadkőműveseket”, hol ökumenikus elkötelezettségűeket, hol katolikus szimpatizánsokat vagy protestáns érzelműeket, mintha az egyházi élet valamennyi problémája valamiféle külső – természetesen „sötét” – erőkkel függne össze.

Egyébként ugyanezen időben igazi belső, lelki indíttatású emberek is jöttek közénk. Sokan igen figyelemreméltóak és műveltek voltak, amiről a mai egyetemisták között gyakorlatilag nem beszélhetünk.

– Ön már több mint 20 éve professzor, ezért össze tudja hasonlítani a maiakat a szovjet korszak diákjaival.

– A szovjet korszak papjainak jellemző vonása az volt, hogy egyrészt a papszentelés szentségéhez eljutni igen nehéz volt, s a jelöltnek ehhez nagy elszántságra volt szüksége. Másrészt minden papnak szemináriumi oktatásban kellett részesülnie. Nem csupán az egyház érdeke kívánta meg, hogy képzett kádereket kapjon, hanem az állam is, amely ekként teljes egészében ellenőrzése alatt tudta tartani a legálisnak és szabadnak mondott Orosz Ortodox Egyházat. Amíg valaki szemináriumban tanult, szemmel lehetett tartani, ismeretséget lehetett vele kötni, sőt beépíteni. A szemináriumba lépés végleges „igen”-jét a szervek képviselője, a Szovjet Minisztertanács mellett működő Egyházügyi Tanács felhatalmazottja mondta ki. Feladatai közé tartozott, hogy akadályokat gördítsen minden városi és művelt jelentkező elé, előnyben részesítve az alsóbb társadalmi rétegekből származókat: minél alacsonyabb származású volt valaki, annál alkalmasabb volt. A szemináriumokba elsősorban Nyugat-Ukrajna falusi származású fiataljai jelentkeztek.

– S miért éppen onnan?

– Akkor az egyháznak 6000 temploma volt, s ennek több mint a fele Nyugat-Ukrajnában működött. Ezért leginkább ott volt szükség káderekre; ezenkívül ott a vallási élet a hívek részéről a rítusközpontú hitre korlátozódott, ami teljes egészében kielégítette a hatóságokat. De ezzel együtt az ottani származásúak magukkal hozták azt a liturgia iránti népi tiszteletteljes áhítatot és istenfélelmet, amiről manapság nem beszélhetünk. Ma, ha valaki pappá lesz, sokan egyáltalán nem fogják fel annak jelentőségét, hogy miben is részesültek. Modern kultúránkból kezd kiveszni a szentség iránti illő hozzáállás: mindent szabad profanizálni. A papi tisztség elnyerésének könnyed módja olyan irányt vett, melyben az emberek lehetségesnek tartják a szolgálat vállalását, végzését, s majd kiderül, tetszik-e; s ha nem, elmennek másik munkát keresni.

– Ön hogyan tudta meghozni azt a személyes döntést, hogy szemináriumba jelentkezzen, jóllehet az adott időpontban a Leningrádi Állami Egyetem történelmi fakultásának vörös diplomás végzett hallgatója volt, ráadásul még tudományos segédmunkatárs is?

– Leningrádban egy hatalmas lakásban élvén, melyet társbérleti lakássá alakítottak át, már korán azzal az érzéssel kezdtem el együtt élni, hogy ez a város folyamatosan valamilyen más típusú emberek számára épült; hogy az 1917 előtti orosz élet is egészen másképpen zajlott, s ezt a valódi orosz életet, amire Szentpétervár egyfolytában emlékeztetett, elvették tőlem. Ezt az életet kezdtem el kutatni könyvek és a történelem tanulmányozása alapján, s így jutottam el a hitre. 27 éves koromra, mikor végleg elhatároztam, hogy mindent fölszámolva szemináriumba jelentkezem, már meggyőződéses hívő ember voltam. Közvetlen kapcsolatban álltam egyházi személyekkel, és tudtam, hogy a bejutáshoz szükséges egyedüli reményem Kirill érsek, a Szentpétervári Teológiai Akadémia rektora, a leendő pátriárka volt.

– Ez esetben mit tehetett a rektor?

– Komoly befolyása, adminisztratív tartalékai voltak ahhoz, hogy a felsőfokú végzettséggel rendelkező jelölt felvételéről egyezségre jusson a hatósággal. De amikor 1985-ben beadtam a jelentkezésemet, Kirill érseket áthelyezték Szmolenszkbe. Antonyij érsek felvételiztetett, aki előzőleg a főpapjaink számára legcudarabb helyen – Belorussziában – végezte szolgálatát, ahol az egyházzal szemben a legszigorúbb politikát folytatták. Ő, a Nariskinek családjából származott kifinomult intellektüel, előző szolgálati helyéről megtört és igen óvatos emberként érkezett Leningrádba. A püspök úr azt mondta: „Kérje elbocsátását a munkahelyéről, és helyezkedjen el éjjeliőrként, mert ha tudományos segédmunkatársi minőségben adja be a papírokat, akkor ez túl nagy szálka lesz a hatóság szemében. Viszont éjjeliőrként sem szabad sokáig dolgoznia, mert ha valaki felsőfokú végzettséggel hosszú időn át végzi ezt a munkát, akkor potenciális disszidensnek (ellenzékinek) fogják tekinteni. Ezért egyik munkahelyről menjen a másikra.” Így adtam be a papírjaimat, s utána a KGB egy őrnagya beszélgetett el velem, aki biztosított afelől, hogy nem kell izgulni: sok tiszteletreméltó pap végzi egyházi munkáját s egyidejűleg teljesíti állampolgári kötelességét. Emellett még néven is nevezett több papot, ugyanakkor szovjet patriótákat, akik mind a mai napig jelentős pozíciókat töltenek be az egyházban. Volt lelki erőm azt mondani, hogy számomra az ő szervezetükkel való kapcsolattartás komoly erkölcsi problémát jelent, amiről én természetesen gyónásban beszámolok lelki atyámnak. Erre szinte mefisztói választ kaptam: „Vannak dolgok, amelyekről még gyónásban sem kell beszélni.” Itt félbe is szakadt a beszélgetésünk. Azonban én, bár tapintatosan, de értésére adtam, hogy az ő kágébés-patrióta játékszabályaikhoz nem fogok igazodni. Hazafelé az egykori Szemjonovszkij tér kertjén át mentem, ahol feleségem kétéves fiacskámmal, rossz előérzettel, le s föl sétált. Rozanov nagyon pontosan megfogalmazta akkori lelki állapotomat az alábbi szavakkal: „megvetem, gyűlölöm, félek”. Így talán fogalma lehet Önnek arról, milyen bonyodalmak vártak a szovjet korszakban azokra, akik úgy döntöttek, hogy egyházi pályára lépnek, és milyen felelősségteljes hozzáállást tanúsítottak e szolgálatot illetően.

– Pénzügyi szempontból is felkészült, feleségével együtt, a nehézségek vállalására? Napjainkban papjaink nem nyomorognak.

– A városi papság soha nem élt olyan anyagi biztonságban, mint a szovjet időkben. Amikor tanultam, munkát ajánlottak a szemináriumi könyvtárban. Fizetéskor nem hittem a szememnek: 200 rubel a tudományos segédmunkatárs 130 rubeljével szemben; ennyi volt akkor az ő fizetésük. Igaz, azután kaptam egy papírt, melyen az állt, hogy 62 rubel adót be kell fizetnem.

Jelenleg a papság körében igen nagy a társadalmi rétegződés – még a városokban is, nem beszélve a falusi vidékekről. Sőt a szertartások taxája is mindenütt más és más. Ma sokaknak a megélhetése igen nehéz, vannak igazi „önzetlenül” dolgozók, bár sokan valóban távolról sem nyomorognak. Vannak olyan nagylányok, akik főleg leendő papokhoz akarnak férjhez menni: pénz is van, a társadalomban is egyfajta státuszt jelent, s mindehhez a papi méltóság bizonyos erkölcsi normát is feltételez.

– Az elmúlt 10 esztendő folyamán számtalan új templom épült, régieket pedig helyreállítottak. Mondhatjuk-e azt, hogy eddig a gazdasági dolgokhoz értő paptípus számított, most pedig az egyháznak valamilyen új papi arcélre van szüksége?

– A templomok helyreállítása az egyház számára nagy kísértést jelentett, hiszen a munkálatokat nem tegnapi, hanem mai szovjet emberek végezték. A kommunisták mindenben becsapták az embereket, egyet kivéve – egy új embertípust gyártottak: az irigy szegényembert, aki abban a meggyőződésben nőtt fel, hogy legfőbb értéknek az anyagiak számítanak. S mivel ezektől az értékektől meg volt fosztva, sokkal de sokkal kapzsibb és haszonlesőbb, mint a nyugati kispolgár. A mai papi nemzedék számára az egyház olykor nem Krisztus Teste és nem emberek közössége, akiket Krisztus kapcsol össze, hanem elsősorban templom, ahol aktív hivatali kapcsolatokat lehet kiépíteni üzletemberekkel; az építkezés befejezése után pedig a rituális-társadalmi szolgáltatások rendjét kell kialakítani számukra. Itt a pénzéért bárki jogosan megkövetelheti, hogy autóját megáldják, gyermekét megkereszteljék, elhunyt hozzátartozóját eltemessék. S mintha egy paptól többet nem is várnának el! Mikor azonban ezt a hivatali embert, olykor igen fiatalt, az emberek fájdalmukkal és félelmeikkel keresik fel, nem tud nekik mit mondani.

– Milyen papokra van ma szüksége az egyháznak?

– Az 1980-as években abban az illúzióban éltünk, hogy ortodox nemzetünk van, viszont az emberek nem tudnak templomba járni, mert nincsenek templomaink. S lám a templomok megnyíltak, mégis állandó híveink a nemzet kis hányadát teszik ki. Tudatára kell ébrednünk annak, hogy ma társadalmunk megkeresztelt ateistákból áll, akik nagy részben mágikus és pogány előítéletek rabjai; nekik újra el kell kezdeni hirdetni Krisztust. Csakhogy ehhez korunk papjának szüksége van arra, hogy mindenkivel – az intelligenciát is beleértve – az ő szintjének megfelelően beszéljen, szót értsen; ugyanakkor élettapasztalatra is szüksége van; értenie kell a művészetek nyelvét, és ama hatalmas ortodox kultúra hordozójának kell lennie, amit, sajnos, gyakran nem ismerünk. Akkor bizonnyal sikerül teljesítenünk a legfőbb parancsot: elmenvén tanítani minden népet.

 

Fordította Hidász Ferenc

 

 

Cimkék: Orosz Ortodox Egyház
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat