OROSZVILAG.HU


Rendszerváltás és orosz futball

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2019-01-22 18:47:36  |  
Koncsol András

Rendszerváltás és orosz futball

A rendszerváltás visszavetette az orosz futballt?

Rendszerváltás és orosz futball

 

1)    Bevezetés

A Szovjetunióban a testmozgás, a sport kiemelt fontosságú volt a politikai vezetés számára, ezért minden eszközt felhasználtak a tökéletes sportélet megvalósítására. A sport finanszírozása alapvetően állami forrásból érkezett a klubokhoz, üzemi sportkörökhöz. Szinte minden egyes vállalathoz tartozott egy-egy sportegyesület, ráadásul a minisztériumok, fegyveres testületek is rendelkeztek saját sportteleppel, saját sportcsapatokkal. Az egyesületek nagy része nem csak labdarúgó csapatokat üzemeltetet, hanem több szakosztállyal – labdarúgó, jégkorong, kosárlabda, röplabda – rendelkeztek.

Ezekre a legjobb példa Moszkva legnagyobb sportegyesületei, – a minisztériumi fenntartásúak – amelyek virágoztak a Szovjetunió fennállása során. Volt csapata a hadseregnek (CSZKA), a belügynek (Dinamo), a vasutasoknak (Lokomotiv), de az élelmiszeripari szakszervezetnek (Szpartak) is.

A rendszerváltozás közeledtével egy komoly problémával kellett szembenéznie a szovjet sporttársadalomnak: mi lesz, ha az állam leveszi a kezét a klubokról, és úgymond önállóan, önerőből kell fennmaradni, legjobb esetben megtartani a sikerességet.

Az alábbiakban a futballklubokra koncentrálok, illetve azokra a kérdésekre, hogy a privatizációs ügyeskedésekkel a mai klubtulajdonos oligarchák hogyan profitáltak az állami sportirányítás széteséséből, milyen tőkét lehetett kovácsolni akár Oroszországban, akár külföldön, illetve az orosz állam mennyire vette szárnyai alá a sportklubokat, vagy éppen mennyire hanyagolta el őket.

 

2)    Az orosz futball szétesése

Oroszországban a politikában kaotikus állapotok alakultak ki az 1990-es évek kezdetére. A vállalatok és az emberek nem voltak felkészülve arra a gazdasági változásra, ami végül is bekövetkezett. Túl gyorsan igyekeztek privatizálni, tervek nélkül, szinte elképzelés nélkül ment végbe a privatizáció a sportban. Ez leginkább a labdarúgásban volt észrevehető, mert a foci a legnépszerűbb, legnagyobb pénzmennyiséget megforgató sportág a világon. De hogy is nézett ki, mik lehettek az összeomlás alapjai?

            A privatizáció során az úgynevezett „vaucheres privatizációval” próbálták elméletben a gyárakat közös tulajdonban adni részvényekkel, amit a vállalat vezetése és a gyári dolgozók birtokoltak volna. Ez végül is nem valósult meg, – bár a munkavállalók megkapták a „részvényeket” – de mert nem kaptak róla tájékoztatást, hogy mire is való az adott „papírfecni”, - ennek a tudásnak a hiányában szinte egy szalámis szendvicsért eladták részvényeiket. Így a vállalatok igazgatói, vezetői ezzel az egyszerű csellel visszavásárolták a dolgozói részvényeket, megszerezték a vállalat teljes tulajdonjogát, ami gyors meggazdagodásukhoz vezetett. Ezekből a vállalati vezetőkből emelkedtek ki a későbbi területi kormányzók, oligarchák, akik később az új orosz futball vezető üzletembereivé váltak.

            Elsősorban a tőke-kimenekítés volt a legsürgősebb feladata az új Oroszországban meggazdagodni kívánóknak. Ennek egyik legnagyobb vesztese a futball, illetve egyáltalán a sport lett. A vállalatok és a minisztériumok kivonultak a sportból pénzügyileg és maguk mögött hatalmas űrt hagytak. Az orosz futball gyakorlatilag csődbe ment.[1]

            A kelet-európai futball „anti” imázsáról tökéletes képet mutat az, hogy a nyugati befektetők, multicégek messze elkerülték az orosz futballcsapatokat, nem láttak bennük se nemzetközi jelentőségű reklámot, se presztizs lehetőséget; – ahogy ma is inkább csak a nagy orosz cégek a fő támogatói a legpatinásabb orosz klubcsapatoknak (Zenit – Gazprom, Szpartak Moszkva – Lukoil, Dinamo Moszkva – VTB Bank, CSZKA Moszkva – Rosseti, Lokomotiv Moszkva – Russian Railways).

            A klubok elszegényedése más súlyos következménnyel is járt. Az orosz sztárjátékosok a jobb anyagi lehetőségek miatt a nyugati klubokba távoztak, – igaz, korábban is távoztak jó játékosok, de teljesen más okokból, – minőségi külföldi játékosok meg az említett okokból (pénzhiány) nem is gondolkodtak Oroszországba igazolni. Ennek következménye, hogy a klubok semmilyen értékelhető közvetítési-, illetve reklámszerződést nem tudtak kötni. Így az orosz futball ott állt pénz, minőségi játékos és tekintély nélkül. [2]

 

Évek múltával - a magyar helyzettel ellentétben -  Oroszországban megjelent a nemzeti tőke a labdarúgásban. A frissen meggazdagodott orosz üzletemberek, oligarchák ragadták meg a futball adta gazdasági, politikai lehetőségeket. Az állam plusz támogatással kezdte ösztönözni azokat a vezetőket, akik hajlandóak anyagilag befektetni az orosz labdarúgás felvirágoztatásába. Így kialakult egy vegyes állami-tőkés rendszer, ami a hazai pénzügyi – Jelcin alatt meggazdagodott – csoportokra támaszkodott és támaszkodik a mai napig azzal a különbséggel, hogy ma már inkább ők függnek politikailag Putyintól, mint Putyin tőlük. Ehhez a változáshoz kellett az 1998-as pénzügyi összeomlás, ami újra a politika kezébe adta a sport irányíthatóságát. [3]

 

3)    Oligarchák Oroszországban és külföldön

A frissen, nagyrészt az olajiparból meggazdagodott orosz milliárdosok akár maguktól úgymond „hobbiból”, akár politikai nyomásra, de belefolytak a hazai és nemzetközi sportéletbe. Őket két nagyobb csoportra lehet bontani. Az első a külföldre „menekülő” orosz milliárdosok, akik bár Putyin köréhez tartoznak, de politikai-gazdasági okokból előnyösebbnek látták kimenekíteni a vagyonukat külföldre.

Leghíresebb közülük Roman Abramovics, a londoni Chelsea Football Club tulajdonosa. A szaratovi családban született milliárdos üzletember a rendszerváltozás utáni zűrzavaros időszakban ismerkedett meg az akkor Putyint támogató Borisz Berezovszkijjal, akivel üzlettársak lettek. Abramovics olajipari vállalatok adás-vételével hatalmas vagyonra tett szert és nagyon közel került Putyinhoz, aki szinte fiának tartja. Később megkapta  Csukcsföld kormányzója posztot, ami politikai befolyást is szerzett neki, de ideje nagy részét inkább Londonban töltötte. Ő azok közé tartozik, akik inkább hobbi szinten foglalkoznak a labdarúgás finanszírozásával, ugyanis kivétel nélkül veszteséges szezonokat zár klubjával.[4

Anglia nem csak egy orosz üzletembernek adott lehetőséget. Abramovics barátai között megtalálunk egy Aliser Uszmanov nevű üzbég származású oligarchát, aki szintén a vizsgált időszakban gazdagodott meg és lett Oroszország egyik leggazdagabb embere. A szintén londoni Arsenal csapatának volt tulajdonosa, – bár csak résztulajdonosként, – de a világ egyik legismertebb klubját irányította a 2010-es évek közepéig.

Az utolsó, nyugaton szerencsét próbáló orosz üzletemberünk a példák terén Dmitrij Ribolovjev, aki 2010-ig többségi tulajdonos volt az Uralkaliban, ami a világ legnagyobb káliumtrágya-gyártó cége, majd megvette az AS Monaco csapatát.[5]

Az igazi területi hatalommal azonban azok az oligarchák bírnak, akik az ország területén maradtak. Azon belül is a kaukázusi területeken figyelhető meg a leginkább az oligarchák térnyerése a futball világában.

Legnagyobb alakja ennek a körnek Csecsenföld elnöke, Ramzan Kadirov, aki a csecsenföldi Groznij városi csapatának a tulajdonosa. A területnek politikai jelentősége van Oroszország belső biztonságát figyelembe véve, ugyanis azt lehet mondani, hogy szinte ő irányítja Putyint, mintegy elkerülendő az újabb csecsen háború. Egyfajta személyi kultuszt is kialakított a csecsenföldi „vezér”, aki a város csapatát a Tyerek[6] Groznijról az apja keresztneve után Ahmat Groznijra keresztelte.

Hasonló, bár politikailag kisebb hatalommal bír az FC Kuban milliárdos tulajdonosa, Szergej Galickij, aki az 1998-as pénzügyi csőd idején kezdett felkapaszkodni, amikor megnyitotta az első kiskereskedelmi boltját, amit Magnitnak hívtak. Ebből nőtt ki a Magnit áruházlánc, aminek ma már több, mint 3000 boltja van szerte Oroszországban.

Látjuk tehát, hogy az orosz focit a politikától egyáltalán nem lehet függetleníteni. A szocialista rendszerben egyértelműen állami, szakszervezeti irányítás alatt volt a sportélet, így a labdarúgás is. A rendszerváltozás utáni helyzetet András Krisztina, a Budapesti Corvinus Egyetem Sportgazdaságtani Kutató Központjának igazgatója így fogalmazta meg: „Az állam és a magánszféra összefonódásainak következtében tehát az orosz labdarúgás a 90-es években sajátos, vegyes rendszerben kezdett kiépülni, egy politikai akaratot tükröző nagyvállalati tőkével a háta mögött”[7] Az orosz politikai vezetés alapjai tehát azok az orosz oligarchák, aki hatalmas pénzeket fektetnek az ország labdarúgásába. Hogy ennek következménye lenne a 2018-as oroszországi labdarúgó-világbajnokság, vagy csak összejött egy sportdiplomáciai siker, az nem egykönnyen eldönthető kérdés.

 

4)    Összefoglalás

Összességében el lehet mondani, hogy a szocialista sportmodell a rendszer bukásával együtt összeomlott és hatalmas károkat okozott az orosz futballéletben. A privatizáció teljesen megfosztotta a klubokat az anyagi forrásaiktól azzal, hogy mindenki inkább csak kiemelte a kiemelhető pénzt, és úgymond egy „legális” rablóhadjáratot indítottak, mondhatni minden mozdíthatót vittek a süllyedő hajóról. A politikailag labilis ország nem is volt jó célpont a nyugati multinacionális vállalatoknak, és még a játékosok is menekülőre fogták, így minden eltávolodott az orosz focitól, ami kell egy sikeres labdarúgó társadalomhoz: pénz, jó játékos, társadalmi támogatás.

A Szovjetunió felbomlásával más országok is rosszul jártak a labdarúgás terén. Grúziában például a Dinamo Tbiliszi a ’90-es évek abszolút egyeduralkodója lett azzal, hogy szinte nem volt ellenfele az orosz csapatok eltűnésével. 1990 és 1999 között csak és kizárólag a Dinamo nyert grúz bajnoki címet, ami a kaukázusi ország labdarúgására nézve káros tényező volt.[8

Lényegében egy nagy játszótér lett az orosz futball világa olyan üzletembereknek, akik a Kreml-közeli pozícióikból adódóan teljesen nyugodtan „garázdálkodhatnak”, a létbiztonságuk nincs fenyegetve.

Végezetül pedig egy olyan észrevétel, ami nem is annyira meglepő, de mégis érdemes megemlíteni. A sport általában  nemzeti kérdés szokott lenni. A putyini Oroszország egyfajta orosz nacionalizmust követ, aminek tökéletes eszköze az orosz labdarúgás felemelkedése. A pénz sportba való invesztálása a politika szempontjából egy társadalmilag kifizetődő üzlet. Сделай русский футбол снова великолепным.



[1] Mitrovits Miklós: Az orosz foci múltja és jelene. In: A játék hatalma: FUTBALL-PÉNZ-POLITIKA. Szerk: Mitrovits Miklós – Krausz Tamás. L’Harmattan. Budapest. 2008. 119-120. o.

[2] Uo. 120. o.

[3] Mitrovits. 2008. 122. o.

[6] A város folyója

 

Cimkék: Futball, CSZKA Moszkva, Lokomotiv, orosz futball, Oroszország, rendszerváltás
Országok: Grúzia Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat