OROSZVILAG.HU


Eni-Gazprom: barátom az ellenségem?

Címlap » Sajtószemle
  |  2010-12-20 14:07:32  |  
Mezei Bálint

Eni-Gazprom: barátom az ellenségem?

Kérdések, amelyekre csak kevesen tudják a választ 

 Eni-Gazprom: barátom az ellenségem?Eni-Gazprom: barátom az ellenségem?

Néhány kérdés az Eniről és a Gazpromról – Energiapolitika és átláthatóság – Miért kell duplájára növelni az egyébként is tekintélyes importmennyiséget, ha bőven elegendőek a meglévő készletek? Máshonnan is megéri nagy mennyiséget vásárolni. Corriere della Sera

Lehetséges, hogy Silvio Berlusconi és Vlagyimir Putyin különleges barátsága a Kreml javára torzította el az Eni és a Gazprom történelmi kapcsolatrendszerét? Valóban megtörténhetett, hogy ez a hangsúlyeltolódás, átalakulás segítette Paolo Scaronit, a római állami vállalat igazgatótanácsának elnökét hőn áhított célja eléréséhez, az „örökös” vezérigazgatói bársonyszékhez? A WikiLeaks-dokumentumok sorában napvilágra került, az amerikai diplomácia grúziai, olaszországi és washingtoni bázisán keletkezett sürgönyök éppen ezeket a kérdéseket teszik fel.

Önmagában a tény, mely szerint az Eni állam az államban, így ezer szállal kötődik a mindenkori kormányhoz, egyáltalán nem új keletű felfedezés. Sőt, a kialakult hierarchikus forma a maga módján még érthető is, hiszen az energiapolitika a nemzetbiztonság egyik tartópillére. A vádak közül sok mégsem bizonyítható, többek között az Eni által fizetett újságírók működése sem; utóbbi minden bizonnyal az ellenakció, a heves tagadások viharának ködébe burkolózik majd. Nem is tehetünk semmit, csupán – hiteles bizonyítékok hiányában – az összefüggésekre támaszkodva közelebb kerülni egy-két érdekesebb gyanú hátteréhez, az azokat formáló alkumechanizmusok dinamikájához. Természetesen nem feledkezünk meg arról, hogy a hatlábú kutya (az Eni jelképe) kiválóan képes befolyásolni a különböző médiumokat, ha pont úgy akarja. Az információ csűrése-csavarása legalább annyira hozzátartozik az Eni profiljához, mint elsődleges feladata, Itália energiaellátásának garantálása. Ennél sokkalta súlyosabb probléma az Eni stratégiai céljainak revíziója, a hosszútávú érdekek alárendelése a Gazprom szándékainak. Mindezek a nagy keleti játszma részei, ahol homályos alkuk köttetnek jobbára négyszemközt, a televíziós (ön)marketingből meggazdagodott nyugati médiacézár és az új cár, a félelmetes KGB iskoláiban kiképzett egykori kém találkozói során. Kettejük megállapodásai már régen kinőtték a szokásos geopolitikai kereteket, ezért óriási kockázatot rejtenek magukban. Amennyiben a csillagos-sávos külügy feltételezései hamisak, úgy azokat az Eni mellett a római gazdasági minisztériumnak kellene lelepleznie mint az Olaszország jövőbeni energiapolitikáját meghatározó agytrösztnek. Egy, a milánói tőzsdén jegyzett állami hátterű multinacionális cég topmenedzsmentje a saját jól felfogott érdekében sem maradhat tétlen. Itt és most dől el a szavahihetőségük illetve tényleges önállóságuk vitája. Ebben kellene segítséget kapniuk az olasz kormánytól, különösképpen annak gazdasági szakembereitől, még akkor is, ha utóbbiak kezét legalább annyira köti Berlusconi, mint társaikét Scaroni.

Az olasz-orosz kapcsolatok deformálódása a földgáz tárgykörében nem a közelmúlt fejleményeinek tekinthető. Az erőviszonyok elcsúszásának veszélye sokkal korábban merült fel először, egészen pontosan 2005-ben, a Mentasti-ügy kapcsán. Az olaszországi piac liberalizálásának hála, a Gazprom immár közvetlenül is eljuthatott az itáliai fogyasztókhoz, akikkel kereste is a személyes kontaktust. Ennek érdekében vissza kívánta vásárolni az Eninek eladott gázmennyiség egy részét, nagyjából a teljes import 10-15 százalékát. Természetesen a saját árszámításait vette alapul, és a behozatalnál kalkulált összegekre hagyatkozott, melyek alig érik el az olasz árak felét. Ha mindez valóban megtörténik, az Eni búcsút mondhatott volna évi 280 millió eurónak az elkövetkezendő 15-20 évben, míg a „zsákmány” a Gazprom bécsi lerakatához, a Centrexhez került volna. A papíron osztrák hátterű, de a teljes Duna-medencében aktív cég prominens alakjai között találjuk Bruno Mentastit, a Sanpellegrino egykori vezérigazgatóját is. A háttérben pedig Alekszandr Medvegyev volt KGB-ügynök, a Gazprom második embere állt. Ő szentesítette az üzletet a Kreml nevében. Az Eni két évig halogatta a megállapodás véglegesítését, míg nem 2005. május 10-én egy tudomásulvételi memorandumot bocsátott ki, melyet a római mogul egyik igazgatótanácsi tagja írt alá, de a vállalat akkori főnöke, Vittorio Mincato sosem ellenjegyzett. A távozóban lévő Mincato ezzel a lényegi döntést utódjára hagyta. Június 16-án – ahogy évekkel később Paolo Guzzanti elmesélte – a szerződést a frissen kinevezett Scaroni hitelesítette. Az alku ezzel biztosítottnak látszott, de a Corriere della Sera júliusban megszellőztette annak részleteit. Több felügyelőbizottsági tag és a menedzsment magas szintű alkalmazottai ma is azt rebesgetik, hogy a Centrex-megállapodás egy későbbi, októberi auditvizsgálaton bukott meg mint „nem megtérülő beruházás”, és törölték az Eni üzleti terveiből.

Egy év múlva Berlusconi elvesztette a választást, ezért a Gazprommal kidolgozott, csak miniszterelnöki aláírásra váró szerződésekre Romano Prodi kézjegye került. Az Eni és keleti szövetségesének együttműködése a mind szélesebb olasz piacnyitás hatására 2007-re jelentősen bővült, de ezúttal elmaradtak a színpadias külsőségek, ahogy a különös üzletkötők, tárgyalópartnerek is. A három évvel ezelőtti egyezség alapján a Gazprom 9 milliárd köbméterig kereskedhet az olasz fogyasztókkal, de az Eni is fontos kiváltságokkal bír, így a take-or-pay kontraktus többszöri halasztásának lehetőségével. Utóbbi szellemében az oroszok a földgáz meghatározott mennyiségű és rögzített árú eladásra, míg az olaszok annak vételére kötelezik magukat egy stabil keresleti-kínálati rendszer részeként. A metán árát a kőolajéhoz kapcsolták, a szerződésből való kilépés lehetőségét pedig körültekintően pontosították. Azaz a felmondó akkor is fizet, ha nem vesz semmit.

Kivéve persze a legújabb amerikai kutatások sikere estén. Az egyesült államokbeli tudósok kísérletei technikai forradalmat hozhatnak, és drasztikusan csökkenthetik a történelmi földgázkitermelők – így Oroszország, Algéria vagy éppen Líbia – szerepét. 2005-ben már előállították az első nagyobb mennyiséget a „régi-új” energiahordozóból, melyet az egykori szénmedencék aljzatán olyannyira gyakori palás kőzetekből nyertek. Kialakulásukhoz erős vízmosás és oldószerek szükségesek. Három év leforgása alatt a palagáz jószerivel függetlenné tette Washingtont az importtól, és a jóslatok szerint nemsokára a felére szorítja le a földgáz kereskedelmi árát. Miközben a metán ára végre valahára hanyatlásnak indult, és a földgáz elszakadni látszik mostohatestvérétől, a kőolajtól, az Eni ahelyett, hogy újabb technológiák után kutatna, a Moszkvával kötött szerződések tartóssága mellett érvel, melyeket azonban csak meghosszabbíthat, de nem módosíthat. Ez persze Putyin és a Kreml érdeke, semmiképpen nem Olaszországé mint végső felvásárlóé.

Az amerikaiak pillanatnyi mérnöki fölénye vitathatatlan, és feltehetőleg a többi európai mamutszolgáltató is késve fogja felismerni a palagáz szerepét, de az alapító Enrico Mattei idején az Eni a szektor élbolyához tartozott, és forradalmi innovációkon dolgozott. Ez mára semmivé vált. Mindezt ékesen bizonyítja a Gazprommal kötött házassága és elkötelezettsége a Déli Áramlat mellett, melyet a Fekete-tenger alján kívánnak lefektetni, hogy kikerüljék a problémás Ukrajnát, a jelenlegi gázvezetékek „házigazdáját”. A Délkelet-Európát ellátó hálózat számára Kijev nem mindig kellemes vendéglátó, de ügyes kisakkozása nem menthet fel egy világcéget sem az új technikai eljárások megismerésétől.

Ráadásul a Déli Áramlat csupán a készülő orosz energiarendszer egyik ága, északon hasonló geopolitikai megfontolások mentén körvonalazódik az iker-áramlat, hogy a Kreml örökre búcsút mondhasson Lengyelországnak. Az északi gázvezeték a Balti-tenger fenekén húzódna és Németországban kötne ki. A Gazprom szándéka egyértelmű: az akadékoskodó szomszédok kikapcsolása továbbá az Európai Unió gázbőségének biztosítása hosszú lejáratú szerződések segítségével. A konvencionális gátlásoktól mentes Putyin az Északi-Áramlat elnöki székét Gerhard Schrödernek ajánlotta fel, aki annak idején a vonatkozó keretmegállapodás fő előmozdítójaként tetszelgett. A leköszönt kancellár el is fogadta a megbízást. A Déli Áramlat irányítója – nem meglepő módon – Romano Prodi lehetett volna, aki visszautasította a megkeresést. Az új vezetőt még kutatják, de Berlusconi továbbra is mindent megtesz a terv sikeréért. Az itáliai főszponzor tehát garantált, akárcsak a moszkvai mecénás. A WikiLeaks geostratégiai félelmei egyáltalán nem megalapozatlanok. Az olaszokat mégis sokkal prózaibb kérdések foglalkoztatják. Miért kell duplájára növelni az orosz gázimportot, ha van bőven tartalék és rendelkezésre állnak más, olcsóbb források is? Mi indokolja a Déli Áramlat létét, ha a római kabinet a hazai atomenergia bővítését határozta el – orosz segédlettel. Töménytelen földgáz és felpörgetett nukleáris szektor – kinek áll mindez az érdekében?             

Cimkék: Eni, Gazprom, Róma, Moszkva, Kreml, Putyin, Alekszandr, Medvegyev, Berlusconi, Paolo Scaroni
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat