OROSZVILAG.HU


A Szovjetunió széthullása

Címlap » Történelem
  |  2011-03-06 11:57:48  |  
Gyóni Gábor

A Szovjetunió széthullása

Egy szemtanú visszaemlékezései

 A Szovjetunió széthullása

 

Jelenleg szülővárosában, Jekatyerinburgban él Mihail Poltoranyin, aki a ’80-as ’90-es évek fordulóján a szintén Szverdlovszk megyei Borisz Jelcin híve és munkatársa volt. Poltoranyin 1990 után az információs miniszteri pozíciót töltötte be 1992-ben miniszterelnökhelyettes, s ő volt a vezetője annak a bizottságnak is, amely a korábban titkos iratok feltárásával foglalkozott.

Később eltávolodott Jelcintől, s 2010-ben megjelent visszaemlékezéseiben is kritikus hangot üt meg az Orosz Föderáció első elnökével kapcsolatban. Poltoranyin könyve (Vlaszty v trotilovom ekvivalentye. Naszlegyije carja Borisza) szubjektív jellege mellett is számos érdekes és értékes, forrásértékű megfigyelést tartalmaz a Szovjetunió széthullására, és a független Orosz Föderáció első éveire vonatkozóan.

Poltoranyin is azok közé tartozik, akik szerint a Szovjetunió felbomlása elsősorban belső okokra vezethető vissza, s elsősorban a szovjet pártelit, nómenklatúra tehető érte felelőssé.

 

 

A sztálini korszakban kialakult irányítási rendszer – írja Poltoranyin – minden visszássága ellenére hatékonyan működött. A sztálini, állami terror által működtetett rendszerben sikerült létrehozni a szovjet rendszer szinte összes vívmányát, a rakétatechnológiát, a légierőt, az atombombát, de még az első atommeghajtású tengeralattjárót is a sztálini évek alatt kezdték el tervezni.

A pártszervezetet szigorú belső kontroll felügyelte. Mihail Szuszlov, a párt fő ideológusa ez a spártai életmódot folytató ember volt a Szovjetunió fő inkvizítora. A Párt ellenőrzési bizottsága (KPK) tartotta kontroll alatt a párttagokat, a KPK „opricsnyikjai” az összes szovjet régióban feltűntek, hogy lehetőség szerint kompromittáló anyagokat gyűjtsenek a párttagokról.

A párttagság azonban előnyökkel és privilégiumokkal is járt, s a terror enyhülésével az előnyök váltak kézzelfoghatóbbá, minekáltal a nómenklatúra már-már „új burzsoáziává” vált.

A ’60-as, ’70-es évektől a Szovjetunió egyre intenzívebben kapcsolódott be a világgazdaságba (a határok is valamelyest nyitottabbá váltak), igaz, az olajdollárok egyre nagyobb hányadát kellett gabonavásárlásra költeni, mert a sztálini kollektivizáció által tönkretett mezőgazdaság nem volt képes gabonával ellátni a Szovjetunió lakosságát.

Moszkva a szovjet időkben is megőrizte tradicionális társadalmi képét. Moszkvában mindig két város élt egymás mellett – írja Poltoranyin. Az egyikben az egyszerű moszkvaiak élnek, régebben faházikókban, most panellakásokban. Az ő sorsuk – sorbanállás a petyhüdt répáért, mindenféle igazolásokért, megalázkodás a csinovnyikok előtt, a hatalomnak való kiszolgáltatottság.

A másik Moszkva, a Tolvajok Városa, ahol a pompa és elegancia az úr, minden a legdrágább, itt élnek a magas beosztású állami vezetők és a kriminális világ arisztokratái. A szovjet korszakban is létezett – igaz, nem harsány módon – egy elit, amely különböző privilégiumokat és szovjet mércével édes életet mondhatott magáénak.

A fordulat éve 1988-ban jött el, akkor a Szovjetunió olyan sebeket kapott, amelyek a továbbiakban életképtelenné tették. 1988-ban megtörték a Szovjetunió gerincét.

1988-tól lépett életbe a vállalati törvény. Ez „felszabadította” a vállalatokat a szoros állami ellenőrzés alól, melyek innentől kezdve akár szabadon is értékesíthették termékeiket. A nyersanyagok beszerzése azonban továbbra is a minisztériumok kiutalása alapján történt, azaz a vállalatok az állami erőforrásokat használták fel, de azt tehettek a termékeikkel, amit akartak.

Hamarosan megalakultak a kooperatívok is, amelyek önállóan bonyolíthattak le külkereskedelmi tranzakciókat, bankokat és leányvállalatokat alapíthattak.

Azaz a kooperatívok a Szovjetunió erőforrásait – elsősorban persze nyersanyagokról van szó - a külkereskedelem révén szabadon valutára válthatták.

A kooperatívok vezetői persze elsősorban a „vörös igazgatók”, a pártnómenklatúra tagjai és ezek rokonai lettek. Egy viszonylag zárt körről van szó, az IMO-n, az MGU-n végzett egykori diákokról, a KGB apparátusához tartozó személyekről.

Azaz a szovjet nyersanyagok 1988-tól, a kooperatívokhoz kerülve, nem ritkán mindenféle feldolgozás nélkül vagonokban mentek nyugatra. Közben a Szovjetunióban lassan áruhiány kezdett fellépni, a polcok kiüresedtek.

1988-tól már masszív tömegtüntetéseken követelték a szovjet emberek az ország szétrablásának megakadályozását, de ezeket a tömegtájékoztatás lehetőség szerint elhallgatta (Kujbisevben például 70 ezres tüntetés volt 1988 őszén), s ebben az évben már megkezdődött a szovjet köztársaságok lassú leválása is (Észtország, Azerbajdzsán). A köztársaságokban újkeletű – szovjet- és oroszellenes – nacionalizmus ütötte fel a fejét. 1991 nyarán, még a puccs előtt a szovjet régiókból, a Kaukázuson át Jakutföldig a pártszervezetektől kétségbeesett segélykiáltások és felszólítások érkeztek, melyek a pártvezetés leváltását követelték. A párt aktív ellenállását bénította annak antidemokratikus mivolta, hogy a tagság a szigorú centralizmus jegyében szocializálódott. A szovjet vezetés számára mégis potenciális veszélyforrást jelentett a Szovjetunió Kommunista Pártja (KPSZSZ) ellenállása, az augusztusi puccs viszont kitűnő ürügyet jelentett arra, hogy a pártot likvidálják. A KPSZSZ felszámolása meg is történt, Gorbacsov aktív közreműködése mellett, aki a puccs után lemondott a főtitkárságról és arra szólította fel a KPSZSZ tagjait, alapítsanak új pártokat...

A Szovjetunió 1991-ben felbomlott, a Jelcin-féle orosz vezetés azonban nem gondolta komolyan a demokráciát.

Jelcin – igazi szovjet mentalitású emberként - személyesen a privatizáció oligarchikus módját támogatta, mivel ha kevesebb a tulajdonos, úgy könnyebb kontroll alatt tartani őket...

Jelcin tanácsadókat is kapott új gazdaságpolitikájához, a legbelyosásosabb volt közülük Jeffrey Sachs, aki korábban Bolíviában alkotott nagyot, a lakosság 70 %-át a szegénységi küszöb alá juttatva, viszont az ország erőforrásait a transznacionális tőke kezére adva.

Hamarosan Oroszországban is nyilvánvalóvá váltak a gajdari sokkterápia „eredményei”, a lakosság tömeges elszegényedésével, a szovjet ipari-tudományos potenciál szétrombolásával. Bill Clinton jogosan és büszkén jelenthette ki 1995-ben, hogy Oroszországot sikerült olcsó nyersanyagbázissá tenni...

A jelcini országlás egyik legmocskosabb fejezete a csecsen háború volt. Poltoranyin 1991-ben személyesen folytatott tárgyalásokatr Dzsohar Dudajev csecsen szeparatista vezetővel, aki elmondta, Csecsenföldön a lakosok többsége többsége együtt akar élni Oroszországgal, csak egy harcias kisebbség akar függetlenséget.  Dudajev azt üzente Jelcinnek, az orosz vezetéstől függ, mi legyen Csecsenföldön: háborút vagy békét akarnak-e?

A konfliktusnak háború lett a vége, de ez legalább annyira a Kreml, semmint Groznij akaratából történt, miközben Dudajev – mint erre Poltoranyin is utal – végig összeköttetésben volt az orosz vezetéssel.

 

 

 

Cimkék: Mihail Poltoranyin, Mihail Gorbacsov, Borisz Jelcin, peresztrojka, Szovjetunió széthullása, Dzsohar Dudajev
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat