OROSZVILAG.HU


Egy könyv a Szovjetunió széthullásáról

Címlap » Történelem
  |  2012-01-05 12:45:59  |  
Gyóni Gábor

Egy könyv a Szovjetunió széthullásáról

Az elit cinizmusa és kiábrándultsága okozta a véget? 

 Egy könyv a Szovjetunió széthullásáról

 

A múltban sokat foglalkoztunk a Szovjetunió széthullásával (Nyikolaj Rizskov a peresztrojkáról; „A peresztrojka ügynökei”; Miért bukott meg a peresztrojka?; A peresztrojka előzményei; A Szovjetunió széthullása; Húsz éve szavaztak a Szovjetunióról; Sevardnadze a Szovjetunió széthullásáról; Az augusztusi puccs és Közép-Ázsia), annál is inkább, mert 2010-ben és 2011-ben számos új könyv, tanulmány jelent meg az egykori szuperhatalom összeomlásának huszadik évfordulójára emlékezve.

Az alábbiakban Alekszandr Osztrovszkij szentpétervári történész Gluposzty ili izmena? (Ostobaság vagy árulás?) c. 2011-ben megjelent művét ismertetjük röviden. Ez az igen terjedelmes kötet 1985-tól 1991-ig mintegy krónikaszerűen követi nyomon a Szovjetunió felbomlását. A könyvben sok érdekes adalék, információ olvasható az akkor történtekről, s bár aligha fog bevonulni az orosz historiogáfia legnagyobb művei közé, a benne foglalt információk árnyalhatják tudásunkat a Szovjetunió összeomlásának körülményeiről. Talán nem haszontalan idézni néhány észrevételét, főként olyanokat, melyek a fent idézett cikkekben kevésbé domborodnak ki.

A szerző véleménye szerint a Szovjetunió felbomlásának alapvetően belső okai voltak, a legfelsőbb pártvezetés politikája vezetett az összeomláshoz. Ezen politika elemzése során a szerző úgy véli, joggal merül a kérdés: vajon a gorbacsovi vezetés már kezdettől fogva azzal a céllal fogott hozzá a peresztrojkához, hogy az a kommunista rezsim bukásához vezessen a Szovjetunióban?

Gorbacsov hatalomra jutásakor még nem voltak ismertek azok a reformtörekvések, melyek a későbbiek során meghatározták a szovjet vezetés politikáját. Amikor Mihail Gorbacsovot 1985. március 11-én a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága főtitkárnak javasolta, Gorbacsov azt mondta a jelen lévőknek: „Semmit sem kell változtatni a politikánkon.”

Vlagyimir Krjucskov, a KGB volt vezetője szerint 1985-ben még nem volt semmilyen céltudatos reformpolitika a szovjet vezetés részéről. V. A. Medvegyev, Gorbacsov egyik közeli munkatársa szerint egészen 1986 végéig nem volt kiforrott elképzelés a reformokról.

Ennek némileg ellentmond, hogy már 1985 márciusában határozott reformelképzelések hangoztak el a szovjet legfelsőbb vezetésben. Március 17-én a Politbüró ülésén Alekszandr Jakovlev, a „peresztrojka atyja” a hidegháború és az afgán háború lezárásáról, a decentralizáció és a demokratizáció szükségessségéről beszélt.

Ahhoz azonban, hogy Gorbacsov végre tudja hajtani reformpolitikáját, személyi változtatásokra volt szükség a szovjet vezetésben. Hatalomra jutásakor a Politbüró 10 tagjából csak négyen voltak Gorbacsov hívei (Alijev, Vorotnyikov, Gromiko, Szolomencev), négyen pedig a „látens ellenzék” csoportjához tartoztak (Grisin, Kunajev, Romanov, Tyihonov). A Központi Bizottság április plénumán Ligacsovot, Rizskovot, Cserbikovot is beválasztották az immár 13 tagú Politbüróba. A 13 személyből immár heten Gorbacsov támogatói voltak, Ligacsov pedig Gorbacsov után a második emberré vált a Szovjetunióban.

A peresztrojka motorjává mégis Alekszandr Jakovlev volt kanadai nagykövet, 1983-tól az IMEMO igazgatója vált, aki a párt kulcsfontosságú Propaganda ügyosztályát vezette.

Jakovlev egy későbbi visszaemlékezése szerint a szovjet felső vezetésben helyet foglalók jelentős része valójában nem volt a rendszer híve, de annak diktatórikus jellege miatt kénytelen volt „rejtőzködni”, elhallgatni valódi véleményét. Jakovlev, a szovjet pártvezetést minősítve, azt mondta: „Különböző emberek voltak: okosak, ostobák, és egyszerűen csak hülyék. De mindannyian cinikusak voltak. Mindannyian, egytől egyig – én is. Nyilvánosan a hamis bálványok előtt hódoltunk, a rituálé képmutató volt, de az igazi meggyőződésünket magunkban tartottuk.” Hasonló képet fest a ’80-as évek szovjet legfelsőbb pártvezetéséről Eduard Sevardnadze volt szovjet külügyminiszter is, vallomása szerint ő meggyőződéses kommunista volt a ’70-es évek végéig. Aztán kétségek jelentek meg nála, „nagy kétségek”. „A 80-as évek elején már minden világos volt. Az első következtetés, amire jutottunk, hogy elkerülhetetlen a komoly átalakítás.” – emlékezik Sevardnadze, akinek a kapcsán egyébként az is felmerült, hogy a Szovjetunió grúz külügyminisztere már a ’80-as évek elején többen gondolkodott, mint egyszerű „átalakításban.” Amikor 1981-ben G. Saradze grúz történész azt ajánlotta neki, szerezze vissza a grúz mensevik kormány (1918 – 1921) Egyesült Államokban őrzött iratait, melyek őrzési ideje 2000-ben lejár, Sevardnadze azt mondta, 2000-re már nem lesz szovjethatalom Grúziában...

A gorbacsovi reformpolitika első lépése az alkoholellenes kampány volt, bár a szovjet lakosság nem tartozott a világ legnagyobb alkoholfogyasztói közé (8,7 liter tiszta alkoholnak megfelelő mennyiségű szeszes italt fogyasztott egy átlagos szovjet polgár a ’80-as években, összehasonlításképpen, egy francia 15,8 litert). Az alkoholellenes kampány következtében mindenestre az előállított alkohol mennyisége 199 millió literről (1985) 93 millió literre esett (1987) vissza az országban.

A kampány folyamán gigászi mennyiségű szőlőterületet szántottak fel, a szovjet büdzsé hatalmas károkat szenvedett. 1984-ben 54 milliárd rubel haszna származott a költségvetésnek az alkoholos italok eladásából, 1987-ben már csak 36 milliárd. Ez különösen majd az olajár csökkenésének függvényében jár majd tragikus következményekkel. A 70-es évek elejétől a bővülő olajexport révén a Szovjetunió egyre jobban integrálódott a világgazdaságba, de ennek következtében függővé is vált az olajdollároktól. 1986-ban már a szovjet export 60 %-a származott az olaj és a gáz eladásából. Eközben a Szovjetunió évről évre több dollárt volt kénytelen költeni élelmiszerimportra, mivel a kollektivizáció által tönkretett szovjet mezőgazdaság még a belső szükségleteket sem tudta kielégíteni (így lett Oroszországból, a világ legnagyobb gabonaexportőréből a legnagyobb gabonaimportőre). Az olajár zuhanása a ’80-as évek közepén hatalmas lyukat vágott a szovjet költségvetésbe.

A fordulat éve a jelek szerint 1986 volt. 1986 elején, Gorbacsov visszaemlékezése szerint meghívta Alekszandr Jakovlevet és Valerij Bolgyind picundai (Abházia) vendégházába. A vendégek akadémiai intézmények által kidolgozott reformjavaslatokat hoztak magukkal. Ezek áttekintése után Gorbacsov komoly reformokra szánta el magát, úgy mint: farmergazdaságok kialakítása (lényegében: a kolhozok felszámolása), munkásönigazgatás, magánvállalkozások lehetővé tétele.

Gorbacsov persze joggal tarthatott attól, hogy tervezett reformjai a konzervatív erők ellenállásába ütköznek, ezért a főtitkár – hasonlóan ahhoz, mint ahogy még Andropov a „tévedhetetlen” párt diszkreditálása céljából megkezdte az üzbég gyapotügy felgöngyölítését - ellentámadásba ment át, melynek célpontja a párt volt. Az 1986 tavaszi XXVII. Kongresszus előtt a szovjet ügyészség a pártvezetés „elbürokratizálódott” elemei ellen kezdett kampányt, egyelőre csak az Azerbajdzsán, Üzbég SZSZK-ban, valamint Rosztov megyében, figyelmeztető jelleggel, utalva arra, a Központ alkalmasint kész lecsapni az akadékoskodókra. Erre annál is inkább szükség volt, mivel 1986 januárjában arról kezdtek pletykák szárnyalni, hogy kompromittáló anyagok kerültek elő a szovjet pártvezetésről, többek között Gorbacsovról...

Az 1986-os pártkongresszuson, ahogy Henry Kissinger fogalmazott, a marxizmus-leninizmust „kidobták a fedélzetről”. Gorbacsov előadásában a társadalom és a párt demokratizációjának elkerülhetetlenségéről beszélt, a glasznoszty (nyilvánosság) és a választási rendszer tökéletesítésének fontosságáról. A kongresszus a brezsnyevi korszakot a „pangás éveinek” minősítette.

A kongresszus után közvetlenül, 1986. március 13-án mutatta be Gorbacsov a Politbüró előtt a peresztrojka programját, melynek lényege a „gazdasági mechanizmus korszerűsítése”, a „tanácsok szerepének bővítése”, a  „demokratikusabb választási rendszer kialakítása” volt. Gorbacsov ekkor egyébként magyar akadémiai körökre hivatkozott, akik a szabad vállalkozások és a piac szerepének szélesítését javasolták Magyarországon. A szovjet főtitkár szerint a Szovjetunió tragédiája abban volt, hogy 1929-ben letért a NEP útjáról, és nem Buharin, hanem Sztálin koncepciója győzött, az erőszakos kollektivizáció, a terror, a repressziók politikája (noha 1985-ben Gorbacsov még Sztálin érdemeiről beszélt egy háborús megemlékezésen, és 1984-ben éppen ő kezdeményezte Volgográd át(vissza)nevezését Sztálingrádra...).  

A XXVII. Kongresszus után antisztálinista kampány kezdődött a Szovjetunióban. Ennek egyik legfőbb eleme Tengiz Abuladze grúz rendező Vezeklés című diktatúra-ellenes filmje volt, amit a Központi Bizottság tagjainak is bemutattak, majd – hatalmas kampány mellett – a szovjet mozikban játszották. 1986-ban megkezdődtek a vezetőváltások a fontosabb lapoknál. A Novij Mirben megjelent Csingiz Ajtmatov „Plaha” c. regénye, amelynek legfőbb mondanivalója az volt, hogy a szovjet társadalom súlyosan beteg és gyógyírre szorul. 1987 februárban Jurij Afanaszjev történész Moszkovszkije novosztyiban megjelenő cikke laktanya-szocializmusnak nevezte a sztálini rendszert, és a szovjet történelem újragondolását tartotta szükségesnek. Ezt követően jelentette ki Gorbacsov: minden, ami Lenin után történt, áttekintésre szorul.

1986 nyarán Gorbacsov már „forradalomnak” nevezte a peresztrojkát (július 31. Harkov), amely érinti nemcsak a gazdaságot, de a politikát, ideológiát, a pártot, az emberek szívét és lelkét.

A külpolitikában kiújult az amerikai-szovjet párbeszéd. A genfi csúcs után 1986 őszén Izlandon került sor amerikai-szovjet csúcstalálkozóra. Novemberében – nem sokkal a reykjaviki Reagan-Gorbacsov csúcstalálkozó után - a szocialista országok találkozóján Moszkvában Gorbacsov kijelentette: a szocializmus vagy képes lesz vonzóvá válni az emberek számára, vagy a megújulás hiánya a véget fogja jelenteni. A peresztrojkát, és a társadalom demokratizálását elkerülhetetlen lépésnek nevezte a szovjet főtitkár.

Jakovlev és Sevardnadze későbbi visszaemlékezései szerint a Kreml már ekkor „leírta” az NDK-t és a német újraegyesítés gondolatával kezdett foglalkozni (Hans Modrow volt NDK-s politikus szerint Gorbacsov és Sevardnadze már 1986 tavaszán közölték vele, hogy a két német állam egyesülése nem elképzelhetetlen dolog a számukra).

A reykjaviki csúcs során Osztrovszkij szerint már szóba kerülhetett Kelet-Európa „felosztása” is. E. Kortelainen észt KGB-főnök úgy tudja, Gorbacsov már ekkor ígéretet tett arra az amerikaiknak, hogy nem fog fellépni a balti szeparatisták ellen! Nem tűnik lehetetlennek, hogy a szovjet ellenzéki mozgalmak létrehozásában a KGB is ott bábáskodott. Az ismert például, hogy Lev Ter-Petroszjan, a független Örményország első elnöke a KGB ZS-385292 számú ügynöke volt, de a balti és üzbég függetlenségi mozgalmak (a litván Sajudis, a lett Népi Front, az üzbég Berlik) esetében is komolyan felmerült a KGB-s szál lehetősége.

1986 decemberében Alma-Atában halálos áldozatokkal járó etnikai jellegű zavargások törtek ki Kunajev kazah pártfőtitkár leváltása után, ami az első nyílt megmozdulás volt a peresztrojka országában, és jelezte, hogy szemben a hivatalos deklarációkkal, nem sikerült megoldalni a nemzetiségi kérdést a Szovjetunióban. Alma-Ata egy hosszú és tragikus eseménylánc első szeme volt, ezt követően Tbilisziben (1989), Bakuban (1990), Rigában (1991), Vilniusban (1991), is vért ontanak majd a szovjet hatóságok a Nobel-békedíjas Gorbacsov országában.

A következő évben kezdődött mind közül a legsúlyosabb, a mai napig lezáratlan karabahi konfliktus is, 1987-ben a karabahi örmények (ismét) a terület Örményországhoz való csatolását követelték. Már ekkor pogromok törtek ki az örmények és azerbajdzsánok között, amire a Kreml nem reagált.

1988-tól a kooperatívokról szóló rendelkezések aláásták a szovjet gazdaság alapjait.

1988-ban a Rusz megkeresztelkedésének ezer éves évfordulójának megünneplése lényegében azt jelentette, hogy a szovjet állam feladta ateista ideológiáját.

Ronald Reagan amerikai elnök júliusban kijelentette, hogy a Fehér Ház támogatja a Szovjetunió „rab népeinek szabadságharcát”, ami egyenértékű volt egy, a Szovjetunió szétbomlasztását kezdeményező felhívással. A Szabad Európa és az Amerika Hangja rádiók a balti népeket arra hívták fel, kezdjenek szovjetellenes fellépésekbe.

1989 tavaszán részben szabad választásokra került sor a Szovjetunióban. A 2250 népi küldött felét, 1500 embert közvetlenül választottak, 750 küldöttet társadalmi szervezetek delegáltak. A népi küldöttek 87 %-a volt párttag, 13 % párton kívüli.

Novemberben – elsőként - az Észt SZSZK deklarálta szuverenitását, ami azt jelentette, hogy az Észt SZSZK területén az Észt SZSZK törvényei számítanak elsődlegesnek. Az észteket Litvánia és Azerbajdzsán követte: 1989. május 13-án Litvánia, szeptember 23-án a kaukázusi köztársaság nyilvánította ki szuverenitását, majd következett Lettország (1990. május 4.) és Oroszország (június 12).

1989-ben Lengyelországban a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) megsemmisítő vereséget szenvedett a választásokon, Tadeusz Mazowiecki lett a lengyel miniszterelnök, decemberben pedig Lech Walesa az államfő. A LEMP 1990 elején feloszlatta magát.

Szép lassan „elesett” Magyarország, Csehszlovákia, az NDK is. Romániában véres forradalom vezetett a változásokhoz, ami mögött különböző titkosszolgálati játszmák is álltak. A Ceausescu-ellenes földalatti csoport már 1980-ban elkezdett szervezkedni. 1980-ban hozta létre Nicolae Militaru a Nemzeti Megmentés Tanácsa nevű titkos ellenzéki szervezetet, amely sejteket alapított a párton, a hadseregen, de még a Securitatén belül is. 1989 végére már 20 generális vett részt az összeesküvésben. Az összeesküvők kapcsolatban álltak Moszkvával (Ion Iliescu szovjet kapcsolatai közismertek). Burkan professzor, az összeesküvő csoport egyik tagja 1988 végén Gorbacsovval tárgyalt, aki nem ellenezte Ceausescu eltávolítását, azzal a feltétellel, ha a diktátor megbuktatása után a kommunisták hatalmi pozícióban maradnak.. 

1990 eleje véresen indult a Szovjetunióban. Bakuban brutális örménypogromra került sor, azokat az örményeket, akik még nem menekültek el a városból, megtámadták, meggyilkolták, mindez az azerbajdzsán és szovjet hatóságok semmittevése mellett.

1990-ben Borisz Jelcin és a mögötte sorakozó „demokraták” már a Szovjetunió szétverésére játszottak. Jelcin programjában széles körű privatizációt javasolt, azt, hogy a szovjet alkotmányból vegyék ki a 6. cikkelyt (az SZKP vezető szerepéről), s hogy egy külön orosz kommunista párt jöjjön létre. Jelcin 1990-ben azt indítványozta, Oroszországon belül azokon a területeken, ahol a kisebbségek többséget alkotnak, új nemzetiségi köztársaságok jöjjenek létre, a többi orosz területen pedig hét új köztársaságot alapítsanak (Közép-Oroszország, Észak-Oroszország, Dél-Oroszország, Volgai Köztársaság, Uráli Köztársaság, Szibéria, Távol-Kelet-i Köztársaság – figyelmet érdemel, hogy ezen hét területi egységen jön létre majd Putyin elnöksége idején a hét oroszországi föderális körzet...)

1990-ben komolyan fennállt a veszélye Oroszország darabokra hullásának is. Oroszország 1990. június 12-én nyilvánította ki szuverenitását (tehát a közép-ázsiaiak, Grúzia, Örményország, Ukrajna, Moldova, Belarusz előtt), azonban 1990 nyarán már Oroszország nemzetiségi területei is szuverénnek deklarálták magukat (Észak-Oszétia, Karélia, Komi Köztársaság, Tatarsztan, Udmurtia, Mari Köztársaság, Jakutföld, Burjátia, Baskíria, Kalmükia, Csuvasföld).

Az 1991 nyarán Oroszország elnökévé választott Jelcin mindenesetre egy másfajta integrációban gondolkodott, a legnagyobb és legfejlettebb köztársaságok részvételével. Az új integráció résztvevői lettek volna Belarusz, Ukrajna, Oroszország és Kazahsztán. Ezen integráció gondolatát örökölte Vlagyimir Putyin is, az orosz diplomácia éppen ezen négy ország részvételével akarta létrehozni a 2000-es években az Egységes Gazdasági Övezet társulást, majd a Vámuniót, és az Eurázsiai Uniót (Ukrajna a történelmi jelentőségű „narancsos forradalom” óta/miatt maradt ki ezekből a szerveződésekből, bár Moszkva – alkalmasint erővel – megpróbálja berángatni a Vámunióba, Eurázsiai Unióba).

1991 márciusában a Szovjetunióban volt ugyan egy népszavazás, amelyen a megjelentek túlnyomó többsége a Szojuz megőrzése mellett voksolt, de a későbbiekben nem sokat számított a nép akarata. 1991 augusztusában került volna sor egy új szövetségi szerződés aláírására a tagköztársaságok között, de ezt megakadályozta az ún. augusztusi puccs.

1991 augusztus elején Mihail Gorbacsov, a széthullást megakadályozandó, elképzelhetőnek tartotta rendkívüli állapot bevezetését az országban, mint erre a szovjet minisztertanács augusztus 3-i ülésén utalt. Másnap Gorbacsov elutazott pihenni a Krímbe, de megbízta Krjucskov KGB főnököt, hogy tanulmányozza a rendkívüli állapot bevezetésének lehetőségét.

Augusztus 18-án megkezdődött a „puccs” előkészítése, katonai vezetők parancsot kaptak, hogy vezényeljék be egységeiket Moszkvába. Délután egy delegáció utazott Gorbacsovhoz. Gorbacsov később, augusztus 22-én azt mondta, a delegáció tagjai a rendkívüli állapot bevezetését követelték tőle, de ő erre nem volt hajlandó, és bűnözőknek nevezte őket.

Azonban a találkozás résztvevői úgy emlékeznek, barátságban, kézfogással váltak el a főtitkártól. Bolgyin, Senyin, Varennyikov egybehangzó visszaemlékezése szerint Gorbacsov azt mondta, nekik, miután – sikertelenül - arra kérték, térjen vissza Moszkvába: „Ördög vigye! Csináljanak, amit akarnak!”

Az összeesküvők december 18-án a Kremlben tárgyaltak – a Szovjetunió alelnökét, Janajevet részegen kaparták össze a találkozóra – és Janajev alelnöknek ajánlották fel a szovjet elnöki feladatkörök ellátását.

Augusztus 19-én reggel 6-kor közölte a rádió, hogy Gorbacsov „betegsége miatt” nem tudja ellátni elnöki teendőit, ezért Janajev alelnök látja el az államfői funkciókat és megalakult a Rendkívüli Helyzet Állami Tanácsa (GKCSP). Moszkva utcáin tankok és BTR-ek jelentek meg. A tagköztársaságok többsége azonnal felsorakozott a GKCSP mellett, igaz, 48 órával később ezt inkább már feledni akarták volna. A GKCSP kontroll alá vette a médiát, de a szovjet híradó tudósításában helyet kapott a páncéloson szónokló Jelcin orosz elnök is, valamint az orosz vezetés épülete, a Fehér Ház körül felhúzott barikád védői. A „puccsisták” valamilyen oknál fogva Jelcint nem szigetelték el, az orosz elnök szabadon mozoghatott, szónokolhatott, szervezkedhetett...

A pancserpuccs így nem végződhetett másként, csakis kudarccal. Gorbacsov erkölcsi győztesként térhetett vissza a „fogságból”. A puccs után a tagköztársaságok többsége kikiáltotta függetlenségét (októberre csak Oroszország és Kazahsztán maradt a Szovjetunióban), és nem került sor az új szövetségi szerződés aláírására.

A puccs legfontosabb következménye az SZKP – a szovjet állam talán legfontosabb összetartó ereje – betiltása volt. Azaz utólag nézve a puccs azoknak jött jól, akik a Szovjetunió szétesésén munkálkodtak.

Az i-re a pontot Belaruszban, a Belovezsszkaja Puscsában tették fel 1991. december 8-án, amikor Oroszország, Ukrajna és Belarusz megalakították a Független Államok Közösségét, amihez december 16-án Alma-Atában csatlakozott a többi köztársaság is a baltiak és Grúzia kivételével.

1991. december 25-én Mihail Gorbacsov bejelentette a szovjet TV adásában, hogy tevékenysége a Szovjetunió elnökeként értelmét vesztette, mert a Szovjetunió lényegében megszűnt. Ezt követően levonták a Szovjetunió zászlóját a Kremlről, és a helyébe az orosz trikolórt húzták fel.

 

 

(Alekszandr Osztrovszkij: Gluposzty ili izmena? Rasszledovanyije gibeli SZSZSZR Moszkva, 2011.)

 

 

Cimkék: Alekszandr Osztrovszkij, Szovjetunió széthullása
Országok: Észtország Lettország Litvánia Belarusz Ukrajna Moldova Grúzia Azerbajdzsán Örményország Türkmenisztán Kazahsztán Üzbegisztán Kirgizisztán Tadzsikisztán Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat