OROSZVILAG.HU


Niederhauser Emil emlékére

Címlap » Történelem
  |  2010-03-29 10:38:07  |  
Krausz Tamás, Szvák Gyula

Niederhauser Emil emlékére

Elhunyt Niederhauser Emil akadémikus, az ELTE professzor emeritusa

Niederhauser Emil emlékére

Nagy veszteség érte a magyar történettudományt: pénteken elhunyt Niederhauser Emil, az ELTE professzor emeritusa. Niederhauser akadémikus a 20. századi magyar történetírás kiemelkedő képviselője volt, elsősorban Kelet-Európa 18-19. századi összehasonlító történetére vonatkozóan jelentek meg munkái. Kiterjedt munkássága során foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel, a történetírás történetével, modernizációkutatással. Életműve ruszisták számára is fontos: az Oroszország története egyetemi tankönyvnek és a Romanovokról szóló kötetnek egyik szerzője. Még hosszú ideig megkerülhetetlen munkásságát olyan könyvek fémjelzik, mint például a Nemzetek születése Kelet-Európában, A történetírás története Kelet-Európában, Kelet-Európa története.

Az alábbiakban Krausz Tamás és Szvák Gyula professzorok nekrológját közöljük. Majd a 80 éves Niederhauser Emil köszöntését olvashatják 2003-ból; végül Krausz Tamás könyvismertetését, amelyet Niederhauser Emil Nemzet és kisebbség címen megjelent tanulmánykötetéről írt. 

 

Elhunyt Niederhauser Emil akadémikus, az ELTE professzor emeritusa  

                                                           (1923-2010)

 

Niederhauser Emil az évtizedek folyamán a magyar történetírás klasszikus alakjává emelkedett. Ha történészi teljesítményét röviden akarjuk összefoglalni, ha jelentőségét néhány szóban kívánjuk megragadni, ahogyan egy nekrológban illik, két dolgot kell kiemelnünk. Niederhauser Emil mint ruszista és mint általában Kelet-Európa kutatója olyan historiográfiai tudást hagyott ránk, amely nélkül a következő történész nemzedékek sem fognak tudni boldogulni. Alighanem ő volt az utolsó enciklopédikus tudású történettudós, aki utat tört az összehasonlító történetírás számára olyan időkben, az ötvenes évek második felétől, amikor azok a szerzők még a kötelező kánont fújták, akik később őt próbálták kioktatni „civil kurázsiból”. Elméleti teljesítménye Kelet-Európa történeti fogalmának kidolgozásában csúcsosodott ki. Kezdettől tudatában volt annak, hogy Kelet-Európa története nem a Nyugat „utolérésének” paradigmájában érthető meg. Elismerve és tisztelve más álláspontokat,  a térség négy alrégióját különböztette meg társadalom-, gazdaság és eszmetörténeti tényezők alapján. Finoman a tudományon kívüli megfontolások birodalmába helyezte Közép-Európa spekulatív fogalmát. Niederhauser Emil nem volt soha kurzus-történész – és divatos történész sem. Utóbbi talán előbbi okán nem. Szerénységével is összefüggött, hogy fundamentális Kelet-Európa-történeteit, korai és inspiratív Kelet-Európa-koncepcióját még a történész közvéleményben is elhomályosították Pach Zsigmond Pál, Berend T. Iván, Ránki György, Szűcs Jenő munkái. Mi azért csendesen jegyezzük itt meg: a 20. század második felének magyar Kelet-Európa-koncepciói mind Niederhauser Emil köpönyegéből bújtak elő. Bármekkora legyen is teljesítménye, Niederhauser Emil sosem akart főnök lenni. Elég volt neki a történészség.

Már mai is nyilvánvaló az a veszteség, ami halálával a hazai történettudományt érte. De példaadó,  mint tanítványai és kollégái hívták, Emil bácsi erkölcsi és tanári tartása. Természetesen ő is, mint minden formátumos történész, gondolkodó odaadta magát eszméknek, de nem cserélgette azokat politikai kurzusonként. Ahogyan fiatal történészként rálépett a történészi pályára, soha le nem tért arról. Személyes, családias beszélgetésektől a szakmai kollokviumokig sokszor meggyőződhettünk róla, hogy nem volt oka változtatni még a 40-es években kialakult történetfelfogásán. Rankéval vallotta, hogy „minden nép egyformán közel vagy távol van istenhez”. Ez a hitvallás különösen fontos volt egy olyan régió kutatójának és hűséges tanítványainak, akik a népek együttélését természetes élményként élték meg, s akik ezért mindig szemben álltak a hatalom részéről mindig megnyilvánult-megnyilvánuló azon törekvésekkel, amelyek a népeket, a különböző kultúrák képviselőit egymás ellen ugrasztották, illetve ugrasztják. Azon történészek közé tartozott - ne feledjük, a magyar, a német és a szlovák nyelv elsajátítása (később tucatnyi nyelvet tanult meg!) úgyszólván gyermekkora természetes velejárója volt Pozsonyban -, aki sohasem, tehát 1989 után sem dőlt be az „etnikai gondolkodás” semmiféle kihívásának. Következetes és hűséges maradt meggyőződéseihez és szokásaihoz. (Fiatal korától például Népszava-előfizető volt, s haláláig megmaradt az újság olvasójának.) Talán ebből is fakad, hogy Niederhauser Emil pályája egyáltalán nem volt egy diadalmenet. Niederhauser Emil későn lett docens, professzor és akadémikus. Skandalum volt a kandidátusi disszertációja: A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában. Pedig semmi különöset nem tett: szívós eltökéltséggel haladt a kelet-európai történelem komparatív vizsgálata útján. Minden nemzeti elfogultság, nacionalista pátosz és az internacionalizmusra hivatkozó bürokratikus megszépítés nélkül. Tehát a legtöbbet tette, mit történész tehet.

Niederhauser Emil akkor sem a könnyű utat választotta, amikor Habsburg-kutatásait folytatta, amelynek jelentőségét mind a mai napig itthon és külföldön a szakmai elismeri. Ellentétben napjainkkal, a 70-es években ez éppen hogy nem volt divatos téma, illetőleg, ami a hivatalosság számára nyűgnek és tűrtnek számított, éppen az tette Niederhauser Emilt az un. nagyközönség számára az egyik legnépszerűbb történésszé.

Niederhauser Emil soha nem akart más lenni, csak történész, és így nem is volt mással elszámolnivalója, mint a történelemmel. A történelmet azonban érzelemmel és alázattal szerette. És ezt az érzelmet mindenkire hajlandó volt kiterjeszti, aki hasonlóképpen viseltetik a história iránt. Innen az olvasók és tanítványok sokaságának szeretete és tisztelete. A debreceni egyetemtől ELTE BTK Kelet-Európa története tanszékéig, amelynek professzor emeritusa lett, akárcsak a Tudományos Akadémián, kollégák és tanítványok rendszeresen keresték meg évtizedeken keresztül szakmai és emberi problémáikkal, nemigen tudnánk említeni olyasvalakit, akin ne segített volna, ha tudott.

Ismerte a történész szakma rákfenéit is. Már a debreceni egyetemen is okokkal és következményekkel együtt magyarázta el annak okát, hogy miért bánt mostohán a hazai történetírás az egyetemes történetkutatással. E téren is idegen volt tőle a túlzott optimizmus, amit a történelemkutatás és oktatás mai állapota igazán pregnánsan visszaigazolt. Mondhatnánk, sajnos, de ő ezt a maga szellemes és szarkasztikus modorában természetesnek tartotta: Kelet-Európa nem szűnt meg, csak átalakult…Éppen az átalakulások megértése szempontjából fontos Niederhauser történészi öröksége, amelynek ápolását halála előtt is fontosnak tekintettük, most pedig ennek vállalása hivatássá emelkedik.

 

Krausz Tamás - Szvák Gyula

 

(megjelent: Népszava, 2010. 03.29.)

 

Niederhauser Emil emlékére

Történetírás – az emberszeretet szolgálatában

 

Niederhauser Emil akadémikus 80 éves. E nap igazán alkalmas arra, hogy a kollégák és tanítványok, a barátok és ismerősök, sőt, a lateiner értelmiség jelentékeny része elgondolkodjon Niederhauser professzor tudományos és pedagógiai munkásságának jelentőségén. Méghozzá nemcsak itthon, hanem bizony nem kevesen Magyarország határain túl is, Szlovákiától Japánig, Moszkvától Szófiáig és Belgrádig. Ugyanis olyan történészről van szó, aki megtalálta a szakember és a történettudományt népszerűsítő író-alkotó tökéletes összhangját. Niederhauser Emil a legbonyolultabb történeti problémákat is képes „elmesélni”, legyen szó a Balkán történetéről, a Habsburg vagy Romanov dinasztia sorsáról, netán a jobbágyfelszabadítás társadalomtörténeti feltételeiről. Niederhauser Emil e „műfaj” élő klasszikusa. Ezt a hagyományt nagyon kell ápolnunk, hiszen személyében a XX. századi magyar és nemzetközi enciklopédikus történettudomány alighanem egyik „utolsó mohikánját” tisztelhetjük.

Szerteágazó és rendkívüli erudíciót sugárzó munkásságának középpontjában Kelet-Európa, vagyis tágabb hazánk, térségünk sok évszázados története áll. A historiográfus, aki majd számba veszi az életmű egészét, elcsodálkozik majd annak hihetetlen sokszínűségén és gazdagságán, s meggyőződhet arról, hogy munkássága a jövőre nézve is mennyire serkentőleg hat a legfontosabb történeti problémák továbbgondolása terén, amit reményeink szerint e neki szentelt születésnapi kötet is dokumentál. Niederhauser akadémikus a térség kultúrája, eszmetörténete, társadalom- és politikatörténete, historiográfiája terén – függetlenül világnézeti vagy filozófiai „pártállástól” – koncepcionális és szűkebb szakmai értelemben is megkerülhetetlen jött létre. Több értelemben is.

Egyfelől nyilvánvalóvá vált, hogy Niederhauser Emil Kelet-Európa fogalma, történeti és koncepcionális alapvetése a régió „hármas” (Kelet—Kelet-Európa, Nyugat-Kelet-Európa, és Dél-Kelet-Európa) struktúrájáról meghatározó szerepet játszik a témakör magyarországi historiográfiájában, de hatása túllépett hazája határain. Ez az elmélete az 1950-es évek végétől közel félévszázadon át érlelődött számos könyvben és tanulmányban. Későbbi korok historiográfusai majd kimutatják, hogy az 1970-es-80-as évek magyar történetírásában oly nagy népszerűségre szert tett Kelet-Európa-koncepciók mind Niederhauser Emil „köpönyegéből bújtak elő”. Közhelyesen szólva: generációk nőttek fel Niederhauser professzor könyvein, a tudományos népszerűsítés niederhuaseri iskolájában Debrecentől Budapestig, a Kossuth Lajos Tudományegyetemtől az ELTE Bölcsészettudományi Karáig. Megtermékenyítette gondolkodásunkat a történettudománytól a szlavisztikáig, a nyelvészettől a historiográfiáig.

Kötetünk címe szoros kötelék meglétét sugallja. Több értelemben is. Egyfelől  „Emil”, „Emil bácsi”, „Professzor úr”, „Tanár úr” közösségteremtő erejét – aminek feltételezése ellen egyébként Ő tiltakozna a leghevesebben. Pedig iskolát teremtett, csak nem a hagyományos, kanonizált értelemben, hanem a rá jellemző tudósi-magánemberi alázattal, törődéssel és figyelemmel a feltörekvő új történész generációkra.  Azt itt tanulmányával tisztelgő számos kolléga azonban munkásságával azt is tanúsítja, hogy Kelet-Európa mindannyiunk közös történelmi élménye. És nem egyszerűen azért, mert életünknek ez a régió volt a fizikai kerete, hanem azért is, mert az írásokat áthatja az a meggyőződés, hogy Kelet-Európa nem egyszerűen geopolitikai, hanem történelmi fogalom. Az egységesülő Európával sem dobható ki a historiográfia lomtárába,

Igaz ez Niederhauser Emil egész munkásságára.

 

Krausz Tamás - Szvák Gyula

 

(Életünk kelet-Európa. Tanulmányok Niederhauser Emil 80. születésnapjára. Budapest. 2003. előszó)

 

Niederhauser Emil emlékére

Hazatért tanulmányok

 

Niederhauser Emil akadémikus Kelet-Európa történetét és saját munkásságát is bizonyos értelemben összefoglaló nem régen megjelent könyv ével nagyjából egyidőben látott napvilágot Nemzet és kisebbség c. gyűjteményes kötete. E könyv idegen nyelven írt tanulmányainak első magyar nyelvű megjelenése. Mondhatnánk hazatért tanulmányok, ha nem Magyarországon íródtak volna 1962 és 1998 között. Mégis „hazatért” tanulmányokról van szó, hiszen maga a szerző is megmagyarázza e tanulmányok kiadásának „aktualitását”. Egyrészt ezek az írások is arról a problémakörről szólnak, mint Niederhauser Emil életművének jelentős része: a nemzeti kérdés Kelet-Európában, így a kötet kötet fontos abból a szempontból is, hogy teljesebb képet alkothatunk Niederhauser Emil életművéről. Másrészt a történelem – ha új módon is – meglepően hamar napirendre tűzte a régi kérdéseket. A szerző e kötettel tulajdonképpen saját életművével is szembenéz, noha önkritikai megjegyzéseivel nem feltétlenül kell mindenben egyetértenünk vele.

Niederhauser történészi hitvallása – fellengzősen szólva - kiállta az idők próbáját: nem a történelmet kell újraírni, hanem az új kérdéseket kell helyesen feltenni az új feltételek között, s azokra válaszokat adni. Még a leginkább korhoz kötött tanulmány is aktuálisnak tetsző következtetéseket tartalmaz. Példának okáért a 20 írás közül időrendben az ötödik, a „Lenin és a nemzet kérdés” című tanulmány szintén a mához szól, amikor olyan Lenin-kép formálódik meg, mintha mondjuk Frankeinstein és Néró színeiből keverték volna ki. Először 1970-ben jelent meg az egyáltalán nem ünneplő hangú írás, noha Lenin születésének 100. évfordulójára készült. Mai szemmel nézve is feltűnő, hogy Niederhauser Emil történetszemléletének a kezdetektől következetesen a mai napig lényegi eleme, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesülését milyen radikálisan összekötötte a szociális kérdéssel. Lenin politikai hagyatékából is azt emelte ki, hogy a szovjet-orosz államférfi képes  volt a forradalom érdekében a kisebbségek problémáját a nagyorosz sovinizmussal szemben felvetni és védelmezni.

A szerző évtizedeken át állhatatosan hadakozott a nemzetiségi-kisebbségi létből fakadó komplexusokkal, amelyek tükröződtek a kelet-európai régió történetírásában is. A dák-román „elmélettől” a magyar történelem kurucos szemléletéig sok mindenről tájékozódhatott a külföldi olvasó, történész vagy esetleg nem szakmabeli, aki ezeket a tanulmányokat a 70-es-80-as  években kézbe vette. Niederhauser nem misztifikálta a kisebbségi létet, nem talált benne semmi romantikus jellegzetességet, sőt, elutasította a történelem „etnicizálását”, „törzsi” szemléletét, a múltba forduló historizálást. A „kisebbségi létet” annak tekintette, ami: tragikus történelmi produktum, amelynek mindenekelőtt okait és jellegzetességeit érdemes vizsgálni. Például az erdélyi nemzeti törekvések vizsgálata során – nem behódolva sem a „kisnemzeti” kurucos nacionalizmusnak, sem az olyan bürokratikus „nemzetietlen” történetszemléletnek, amely nem vett tudomást a magyar kisebbségi létezésről a szomszédos országokban -, a probléma sokféle összefüggését hangsúlyozza. Egyik tanulmányában vázolta, hogy az erdélyi nemzetiségi arányok már a 19. században döntő fordulaton mentek át. Míg a század elején a magyarok alkották az erdélyi lakosság kb. felét, a század végére a románok létszáma meghaladta az 1 200 000 főt, míg a magyarok lélekszáma a székelyekkel együtt mintegy 830 000 lehetett. A többi nemzetiség mintegy 270 ezer főt tett ki. E dinamikából is következik, hogy a történész in abstracto „történeti jogról” nem beszélhet, ha nem kíván előítéletes érveket kovácsolni az etnikai elvű politizáláshoz. 

Niederhauser Emil a politikatörténet, a tudomány- és eszmetörténet, a historiográfia története és a társadalomtörténet területén egyformán otthonosan mozgott és mozog a mai napig. Ezeket az ismereteit a népszerűsítés magas fokán tudja átadni a felnövekvő generációnak - sok nyelven. Niederhauser professzor tanítványai sem igen ismerték ezeket az idegen nyelvű tanulmányait, ám már egyetemista korukban megtanulhatták tőle, hogy az európai, azon belül a kelet-európai nemzetek, nemzetiségek „eredetelmélete” a 19. században tisztán önigazoló, legitimációs funkciót ellátó teóriák voltak, amelyekkel a globális kapitalizmus világában már csak nagyon konzervatív politikai mozgalmak és szervezetek kísérletezhetnek politikai programként.

Vannak persze a könyvben vitára ingerlő megfogalmazások, hipotézisek, amelyek csak még érdekesebbé teszik a kötetet. Sokak vitatják, magam teljesen egyetértek a szerző ama értelmezésével, hogy a nagyhatalmak szemében Kelet-Európa mindig is csupán „hatalmi zónaként”, felosztandó érdekszféraként jött számításba, legjobb esetben (áru- és tőke)piacként, rosszabb esetben katonai felvonulási területként, ahol gyakorolhatták az „oszd meg és uralkodj elvet” hol a polgári demokrácia, hogy a fasizmus, hol a „kommunizmus” ideológiai vonzásában. Bár ezek a szisztémák  természetesen nem azonos „integrációt” kínáltak régiónk számára, de az is nyilvánvaló, hogy Kelet-Európa nyugati „megsegítéséről” szóló elméleteket nyugodtan a bukott ideológiák lomtárába dobhatjuk.

Jó lenne, ha sok értő olvasóra találna ez a fontos könyv.

 

                                                                                                          Krausz Tamás

 

             

 

 

 

Cimkék:
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat