OROSZVILAG.HU


Megszállás, népirtás a Szovjetunióban 

Címlap » Történelem
  |  2013-03-11 14:14:12  |  
Gyóni Gábor

Megszállás, népirtás a Szovjetunióban 

A "Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban" c. kötetről

 Megszállás, népirtás a Szovjetunióban 

Az alábbiakban "Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban" c. könyv bemutatóján (2013. március 5., Kossuth Klub) elhangzott szöveg olvasható. A kép részlet Mihail Romm "Hétköznapi fasizmus" c. dokumentumfilmjéből. Mottóként álljanak itt Széchenyi István nevezetes Akadémiai beszédében elhangzott szavai (1842. november 27.): 

"S tisztelt gyülekezet, ha igaz, hogy egyedül az önmegismerés keserű gyümölcse által nyerheti el teljes egészségét az emberi lélek, s ha igaz, hogy egyedül ennek egészséges léte emelhet valamint embert úgy nemzetet is valódi hivatásának fényfokára: akkor ürítsük a megismerésnek keserű serlegét fenékig ki, s valljuk meg, hogy tán nincs ország e földön, hol annyira össze volna zavarva a hazafiságnak magasztos eszméje a hazai nyelvvel, mihezképest nem egy gyalázattal megrakott, erkölcsi fekélytül émelygésig rossz szagú vérrokonunk tartatik mentségre s kíméletre méltónak, sőt nemritkán még a legjobb hazafiság hitelében is áll, s pedig egyedül: mert magyarul jól pereg nyelve, nagy szónok s ügyesen tudja viselni a magyar szerepét, mintha a hazafiságnak e kül jegyei már elégségesek volnának a hazafiság legveszélyesebb mirigyeit eltakargatni. Mi nem egyebet jelent, mint velő elibe tenni külsőt, lényeg elibe színt, élet elibe halált; minthogy nincs elidegentítőbb, méltó antipáthiát gerjesztőbb, mint az üres, nyavalyás, bűnös kebelre rámázolt hazafiság.

A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi. S hány ilyen külmázos dolgozik a haza meggyilkolásán..."

(A mai Széchenyi. Kiválogatta, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Szekfű Gyula, Révai Kiadás, bp. 1935. 332. o.) 

 

Én magam nem vagyok hadtörténész, és nem a második világháború története a szűkebb szakterületem, mégis azt a felkérést kaptam, hogy részt vegyek a „Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban” c. dokumentumgyűjtemény ismertetésében. Ezért talán kicsit személyes jellegű lesz a mondanivalóm.

A felkérés egyrészt megtisztelő volt, másrészt viszont nagyon nehéz helyzetbe hozott. Nem csak azért, mert nem a második világháborúra specializálódtam, és nyilván ebben a teremben is sokan ülnek, akik nálam jóval alaposabb ismerői e háború hadtörténetének. A helyzet azért is nehéz, mert ezen dokumentumgyűjteményt olvasva elkerülhetetlen egyfajta morális állásfoglalás, amely számunkra, magyarokra nézvést különösen nehéz, hiszen a dokumentumgyűjtemény elsősorban a miáltalunk a Szovjetunió területén a második világháborúban elkövetett bűncselekményeket tárja fel.

Azt mondom, „mi”, és nem azt, hogy „ti”, vagy hogy „ők”. Nem célom a tagadás, az önmentegetés, a felelősség áthárítása. Bár Sztálin egyszer egy ún. kulákügy kapcsán azt mondta, „a fiúk nem felelnek az apjukért”, de szerintem a fiúk igenis, legalábbis a moralitás szintjén, felelnek  apáikért (ezt annál is inkább mondom, mivel az én egyik dédnagyapám, akit úgy hívtak, Topolai Vince, a 2. magyar hadsereg kötelékében harcolt, s ott is esett el). Ez a kiindulópontom patrióta meggyőződésemből ered. A legnagyobb magyar gondolkodók, mint például Széchenyi István, Ady Endre, Szekfű Gyula, Bibó István, vagy a népi írók legjobbjai, akiket bizonyos értelemben szellemi mestereimnek tartok, őszintén, becsülettel, ha úgy tetszik kíméletlenül hívták fel a figyelmet problémáinkra, hiányosságainkra, rövidlátásunkra, az elszámolnivalókra. Igaz, ők is azt mondták, „mi”, és nem azt, hogy „ti”, s ez nagyon fontos különbség. Ez a kiindulópont szerintem felelősségteljesebb, őszintébb, és kétségkívül intellektuálisabb is, mint a például az Ady, Szekfű vagy a népi írók által is – helyesen - ostorozott romantikus-nacionalista, önfelmentő, fellegjáró nemzetfelfogás; vagy mint az „ezek vagytok ti” típusú – már-már a rasszizmus határát súroló -  ujjal mutogatás. 

Fontos és bátor könyvet állított tehát össze a szerkesztőbizottság.

Fontos, mert az elmúlt évtizedekben jórészt a hallgatás homálya borította azt a terrort, amelyet a megszálló magyar alakulatok követtek el a Szovjetunió területén a második világháborúban. A hallgatásnak sejthetően politikai okai voltak, amennyiben a második világháború után Magyarország is a szocialista táborba tartozott, s ennek okán fátylat borítottak a közös múlt ezen tragikus eseményeire. Fontos tehát, hogy múltunk ezen szeletét is megismerjük. Bár identitást nem lehet múltbeli bűnökre építeni, mert az a közösség, amely ezt teszi, saját maga sírját ássa, de mi történészek vagyunk. Igaz, ami igaz, a történelem nagyon fontos része az identitás megalkotásának, s bizony nem ritka, hogy történészek ilyen vagy olyan rezsimek ideológusaivá válnak, főleg mostanság régiónkban, de én úgy gondolom, hogy ez a forrásgyűjtemény elsősorban szakmai, és nem ideológiai ihletésű.

Bátor, mert Magyarországon az elmúlt években megkezdődött a hazánkat romba döntő; legfontosabb nemzeti célunkat, az igazságos területrendezést zátonyra juttató; magyar emberek százezreit mészárszékra küldő Horthy-rendszer óvatos rehabilitációja, beleértve a Szovjetunió ellen indított háború kérdését is.

Egyetértek azokkal a történészekkel, akik szerint a magyar vezetés súlyos hibát követett el a Szovjetunió megtámadásával, amelyre semmilyen geopolitikai oka nem volt, hiszen – ellentétben Finnországgal vagy Romániával – nekünk nem voltak területi sérelmeink vagy követeléseink a Szovjetunióval szemben (amikor már kezdett égni a lábunk alatt a talaj, s világos volt, hogy a Szovjetunió elleni villámháborús tervekből nem lesz semmi, 1942 elején, a magyar vezetés, éppen arra hivatkozva, hogy nekünk nincsenek is területi követeléseink a Szovjetunióval szemben, próbálta mérsékelni a németek által követelt csapatok mennyiségét).

A dokumentumkötet a magyar „rendfenntartó” erők, különösen a Csernyigovi területen és Belorussziában, valamint a 2. magyar hadsereg hátországában, Voronyezs környékén elkövetett bűncselekményeit mutatja be.

1941 októberében került sor Vinnyicában a Magyar Megszálló Csoport Parancsnokság létrehozására. A dokumentumkötetben az első, magyarokhoz köthető terrorakciók 1941 decemberétől datálódnak.

A szovjet civil lakosság elleni terrortevékenység 1942 közepétől vált élénkebbé. Ekkor jelent meg Szombathelyi Ferenc aláírásával a 10. számú direktíva, valamint egy, a partizánok elleni harcra vonatkozó instrukció, amely a civil lakossággal szembeni legkeményebb fellépést javasolta. A direktíva lényegében szabad kezet adott a civil lakossággal szembeni terrorra.

A dokumentum szellemisége megfelelt a náci fajelméletnek. Eszerint különböző kategóriákba sorolták a Szovjetunió népeit, az ukránokat valamivel az oroszok fölé emelve, s a zsidók „maradéktalan kiirtását” javasolva, ami már nem pusztán megfélemlítő terror, hanem népirtás.

Ki a felelős? Egyetértve a kötet főszerkesztőjével, „A fő felelősség elsősorban a Wehrmacht és szövetégesei katonai alakutainak parancsnokait és a hitleri  csendőrhadtestek, az SS csapatparancsnokait, a Gestapo főnökeit, a városok és falvak polgármestereit,, parancsnokait és kollaboráns helyi kiszolgálóit, a hadifogolytáborok és a náci hatalmat gyakorlók más megbízottait terhelik.”

De sajnos bizonyos esetekben többről van szó, mint a parancs kényszerű végrehajtásáról. Az előszóban idézik egy katona már-már büszkélkedő hangvételű levelét: „Mikor a faluba értünk, a legelső három házat én gyújtottam fel. Ott a férfiakat, nőt, gyermeket megöltük és a falut felégettük...A kiváló magatartású huszáraink a falut felgyújtották, a harmadik század rakétával gyújtogatott.” Vajon mi magyarázza ezt a kegyetlenséget?

Mihail Romm kiváló dokumentumfilmjében, a Hétköznapi fasizmusban láthatók olyan képek, melyeken a német katonák úgy fotózkodnak az agyonlőtt civilekkel, mint a vadászok a kilőtt,  halomra hordott vaddisznókkal vagy fürjekkel. Ezt a magatartást az ellenfél teljes megvetése, dehumanizálása okozza. Mint a Bevezetőben is szó esik erről, ebben meghatározó szerepe volt a nácizmusnak, a fajelméletnek, annak a közegnek, amely „felnevelte”, „kitermelte” ezeket az embereket. Ám a gyökerek, meglehet, mélyebbek ennél. Egyetemi tanulmányaim idején lehetőségem volt a kiváló orosz hadtörténész, „katonai antropológus”, Olga Szergejevna Porsnyova kurzusait látogatni, akinek az óráin sok szó esett az Oroszország területén elkövetett erőszakos cselekményekről. Mint kiderült, a németek már az első világháborúban is jóval kegyetlenebbül léptek fel a keleti fronton a civil lakossággal szemben, mint a nyugati országokban, és agresszívabban, mint a jelentős részt szlávokból és magyarokból álló Ausztria-Magyarország katonái. Mintha a keleti, „barbárnak” tekintett népekkel szemben megengedhetőbbnek bizonyult volna a barbárság. Bizony, most is megállnak Claude Lévi-Strauss általam gyakran idézett szavai: „mert az a barbár, aki hisz a barbárságban.”

A nácik a Szovjetunió ellen más jellegű háborúval készültek, mint a nyugati országokkal szemben. A Szovjetunió esetében a civil lakosság rabszolgasorba süllyesztése, részleges vagy teljes kiirtása, deportálása, gazdasági kifosztása, a terület német kolonizációra való előkészítése volt a cél.

A német új rend alapjait Kelet-Európában az ún. Ost-tervben határozták meg 1941 és 1942 folyamán (több variánsa is létezik). Eszerint a németek által megszállt szovjet területeken csak 14 millió szláv lakos maradhatott volna, miközben a 4,5 millió németet telepítettek volna be. A zsidókra azonnali teljes kiirtás várt. A balti népek részt vehettek volna az elfoglalt területek igazgatásában. A „lengyel kérdést” kiirtással és kitelepítéssel oldották volna meg, az ukránok és a beloruszok 65 %-át Szibériába telepítették volna, a többire rabszolgasors, a nordikus, szőke kékszemű gyerekekre elnémetesítés várt volna. A csehek felét kitelepítették, másik felét elnémetesítették volna. Az alacsonyabb rendűnek tekintett oroszokat egy javaslat szerint kiirtották volna, lehetővé téve nordikus jegyekkel rendelkezők számára az elnémetesedést, más javaslat „beérte volna” az oroszok rabszolgasorba döntésével, biológiai alapjaik aláásásával.

A németek szerepét itt is szükséges kihangsúlyozni, hiszen, mint ez a dokumentumokból kiderül, a Szovjetunió civil lakossága elleni terror a német megszálló politikába illeszkedett. Több vallomás is megerősíti a németek folyamatos nyomásgyakorlását, buzdítását a civil népességgel szembeni terrorra, mondván, „háború idején mindent szabad”. Zachár Sándor vezérkari tiszt, a magyar hadsereg keleti megszálló csoportja egykori törzsparancsnokának kihallgatási jegyzőkönyve szerint Hitler 1941 őszén, kelet-poroszországi találkozóján követelte Horthytól, hogy a magyar csapatok vegyenek részt Ukrajna megszállásában, s a rend biztosítása érdekében a legkegyetlenebb megfélemlítő, megtorló intézkedéseket foganatosítsák, biztosítva az élelem, nyersanyag kiszipolyozását. Szabó László vezérőrnagy vallomása szerint a német parancsnokság előtt el kellett számolni a felégetett házakkal és a kiirtott lakosokkal, ezért pontos kimutatásokat készítettek erről.

E megszálló politika dokumentumait tartalmazza a könyv: emberek elevenen való elégetését, akasztásokat, falvak tüzérségi tűzzel való lövetését, civilek kihajtását aknamezőkre, nők tömeges megerőszakolását, fosztogatásokat.

Csak egyet lehet érteni Ehrlich Géza vezérőrnagy szavaival, melyeket 1947. október 31-én csernyigovi vallomása során tett: „Küldetésünk mocskos volt és alantas.”

Persze, jó emberek mindig akadnak, a legnagyobb embertelenségben is. A magyar hadsereg katonáinak pozitív tetteiről Bálint József: A Szovjetunió gazdasági kifosztása dokumentumokban elbeszélve c. könyve hoz példákat.

Egyetértve Krausz Tamás előszóban írott szavaival, „A jóság és a gonoszság mint általános, de történelmileg változó erkölcsi vonatkozások nem köthetők népekhez vagy nemzetiségekhez, hanem csupán egyénekhez, esetleg egyes társadalmi csoportokhoz. Ilyen, erkölcsi értelemben csak a különböző fegyveres csoportok, egységek, hadseregek, politikai képződmények és államok minősíthetők.”

Reméljük, mint ahogy az előszóban is említés esik erről, a most megjelenő könyv ihletőleg fog hatni a tekintetben is, hogy összeálljon egy ugyanilyen magas színvonalú, szakszerűen jegyzetelt, gondozott dokumentumgyűjtemény a szovjet Vörös Hadsereg magyarországi bűntetteiről is, s ennek alapján egy történeti analógia is felállítható.  A cél nem a sebek felszaggatása, hanem egy szakmai diskurzus  megindítása. 

 

Cimkék: magyar megszállás, Szovjetunió
Országok: Belarusz Ukrajna Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat