OROSZVILAG.HU


A névrokonok

Címlap » Történelem
  |  2013-04-07 12:16:04  |  
Kvász Iván

A névrokonok

Egy szovjet történész Budapesten

 A névrokonok

Egyiküket végzős, a szakdolgozatát gőzerővel író hallgatóként ismertem már előzőleg a szakirodalomból, ezért örültem, hogy tanszékvezetőm kérésére pár napig kalauzolhattam Budapesten. Ne szépítsük: az elsőrangú középkorász tele volt politikai előítéletekkel. Amúgy az orosz központosításról vagy városokról írt könyveiben a sematikus történetírás ellen bátran harcolt, de nálunk nem tudta túl tenni magát rossz érzésein. Állandóan 1956-ról faggatott és arról, hogy vajon a mi egyetemünkön ki volt „ellenforradalmár”. Én ilyeneket ugyan nem tudtam megnevezni – őszintén szólva, mi akkoriban nem ennek alapján mértük tanárainkat -, ő mégis szívesen mesélt nekem az orosz történelemről. Még Szvetlánáról, Sztálin lányáról is, akivel egy osztályba járt. Gyaníthatóan nyomasztó frontharcos élményei is közrejátszhattak abban, hogy alig-alig mozdult ki a Thököly úti szállásról, s ha igen, akkor is csak a közeli presszóig jutott el. Néhány nap múlva már annyira idegenül érezte magát, hogy amikor egyik reggel érte mentem, a portás rögtön közölte: a professzor úr szemlátomást gyengélkedik. Rossz előérzettel kopogtattam hát ajtaján. Nem is jött válasz, többszöri kísérletezésemre sem. Benyitottam hát és valószerűtlen látvány fogadott: a tarkopasz idős ember egy óriási méretű fekete klottgatyában a csupa Pravdával leterített ágyon békésen hortyogott.

Az utat, amely innen megbízóm hivatali szobájáig vezetett, nem részletezném. Egy biztos: a 7-es buszról le kellett szállnunk és gyalog mennünk az egyetemig, mert a csuklós részben valamiféle bezártság-érzés keríthette hatalmába és németül kiabálta: Engedjenek ki!

A vele való találkozásom maradandó nyomot hagyott bennem. Ugyanis több dolgot megtanultam. Először is, hogy a háború vele él az emberrel, a borzalmai beleivódnak a zsigerekbe. Szocializmus ide, békés egymás mellett élés oda, ennek a generációnak mi bizony ellenségek maradtunk. Másodszor: egy szovjet ember ellenséges környezetben kőkemény szilárdsággal tartja magát. Ezért takarta le a lepedőjét újságpapírral. Nehogy az ellenség leleplezze gyengeségét, ha rosszullétében le találná hányni magát. És ezért nem írt alá semmilyen együttműködési papírt a tanszéken, csak ült szálfaegyenesen, mert pontosan tudta, hogy az adott reggelen korlátozottá vált az ítélő képessége.

Ő már nem érte meg a rendszerváltást, névrokona azonban éppen akkor ért karrierje csúcsára. Persze, az ő nevét is régtől ismertem, az egyik könyvéről még írtam is annak idején egy nem túl hízelgő bírálatot. Voltak is rossz érzéseim emiatt, amikor a 90-es évek végén meglátogattam az általa vezetett Oroszország Történeti Intézetben. Fölöslegesen aggódtam. Egy Pjotr Csaadajev kinézetű, bár korosabb és rendkívüli frissességű, kifogástalan idős úr fogadott. Különösen a szeme fürkészett intenzíven, lélekbe hatolóan és vélhetőleg megnyugtató eredményre jutván, mert innentől kezdve, immár tizenöt éve nagyon korrekt kapcsolat fűz bennünket össze. Mely jó viszonyból a magyar ruszisztika sem keveset profitált.

Nem irigylem a szovjet korszakban szocializálódott, da 1990 után is aktív orosz történészeket. Mindenkinek volt ugyanis valamelyes előélete, amelyet nem lehetett meg nem történtté tenni. A tisztességesebbje nem is igyekezett. Közéjük tartozott Andrej Nyikolajevics, akinek nem is állt volna ez túl jól, hiszen amellett, hogy a történész céhbe tartozott, vezető állást töltött be a Szovjetunióban nagyhatalmú Állami Könyvkiadói Hivatalban. Meghallván és megértvén azonban az „új idők szavát”, a jelcini kvázi-liberális időszakban akadémiai intézményét modern menedzserként kezdte igazgatni és sikerrel konszolidálta. Ekkor a vélemények, nézetek, koncepciók sokasága volt ott jelen – magam is részt vettem ilyen vitájukon, ahol régiek és újak nem kímélték egymást, ám mégis békésen éltek egymás mellett.

A putyini korszakban ez megváltozott. Meghatározóvá vált az un. civilizációs teória és az állam szerepe is egyre jobban felértékelődött az utólagos történelem magyarázatban. Több kolléga fellázadt ez ellen, de még inkább az általuk autoriternek mondott vezetői stílus ellen, ezért távoztak vagy távozásra kényszerültek az intézetből, majd az utolsó években a nyílt rágalmazástól sem visszariadó módon igyekeztek távozásra bírni volt igazgatójukat is. Erre végül nyolcvanéves korában került sor. Kell ahhoz ismerni az orosz viszonyokat, hogy megértsük, miért ragaszkodik valaki oly hosszan beosztásához. Andrej Szaharov kemény és tapasztalt harcos volt, így sokáig tartotta magát, bár a végjátékot megspórolhatta volna.

Teniszben szintén becsülettel helytállt, közel a hetvenhez is, amikor utoljára játszottunk. Ha rontott, mindig udvariasan bocsánatot kért. Az élet más területein ez bizonnyal a gyengeség jele lett volna.

 

(Részlet a Klió, a csalfa széptevő/Klió, a tanító c. könyvből) 

Cimkék:
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat