OROSZVILAG.HU


Jancsó Miklós: Csillagosok, katonák (1967)

Címlap » Kultúra, programok
  |  2020-04-14 18:17:58  |  
Gyóni Gábor

Jancsó Miklós: Csillagosok, katonák (1967)

Jancsó's masterpiece

Nem mondhatnám, hogy Jancsó Miklós a kedvenc filmrendezőim közé tartozott, még a legjobbnak tartott Szegénylegények (1965) se fogott meg különösen, felejthetetlen képi világa, atmoszférája ellenére sem. A Csillagosok, katonákat (1967) utoljára gyerekkoromban láttam, emlékszem rá, hogy láttam, tehát valamelyest beleivódott a memóriámba, szóval mégis emlékezetes volt. Nemrég újranéztem, és igen, most már felnőtt fejjel meggyőződtem arról, hogy ez egy nagyon bátor, erős, intellektuálisan magas színvonalú film.

A cselekmény, ha lehet ezt mondani, mert a filmnek nincs hagyományos értelemben „sztorija” az oroszországi polgárháború idején játszódik. A filmet szerencsére valóban Oroszországban forgatták, Kosztromában, és nem az etyeki, zuglói stb. stúdióban. Jancsó és Somló Tamás szép képei – az erőd, a régi templomok, a mézeskalács házikókat idéző falusi orosz házak, a folyók, a nyírfaerdő, a rétek – hiteles hátterét festik meg a 20. század eleji Oroszországnak.

Jancsó Miklós: Csillagosok, katonák (1967)

A film a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ötvenedik évfordulójára készült el, de valójában és a felszínes látszat ellenére pátosztól mentes. A film emléket állít annak a több tízezer, sőt, százezer volt magyar hadifogolynak, akik az oroszországi polgárháború idején a vöröseket támogatták.

Ebből a filmből azonban nem feltétlen derül ki, hogy ki a jó és a rossz, még úgy sem, hogy a legtöbb brutális cselekményt persze a fehérek követik el. A film története azzal indul, hogy a fehérek foglyul ejtenek egy vörös brigádot, amelyben jelentős számban magyarok is vannak. Az egyik magyarnak sikerül megszökni, és segítséget hívni, a film végén a vörösök lecsapnak a fehérekre, de aztán újabb fordulat következik, tehát végső soron nem a vörösök diadaleposzát láthatjuk. A játékidő nagy részében embervadászat zajlik. A fehérek szadista játékot űznek a hadifoglyokkal, miközben a magyarokat, úgymod gálánsan, elengedik – legalábbis egy darabig. Úgy vadásznak a félmeztelenre vetkőztetett foglyokra, mintha valami vaddisznóhajtáson lennénk. Az emberi élet ebben a világban semmit sem ér, a fiatal, egészséges, szép legényeket (a szereplők szinte mindegyike fiatal, és szép külsejű ember) minden szívfájdalom és ingadozás nélkül úgy vágják mint tököt, lövik mint az agyaggalambot, vízbe fojtják mint a kismacskát. A fehérek olykor nemcsak a vörösöket, de megfelelő ürügy esetén egymást is kaszabolják.

A vörösök pedig... nos, ők megszállott fanatikusok, tőlük sem áll távol a kegyetlenkedés, de agressziójuk elsősorban nem az ellenféllel, hanem saját magukkal szemben nyilvánul meg. A vörös parancsnok habozás nélkül kész megtizedelni a saját embereit, amikor azok szerinte gyávaságot mutattak. A film legvégén egy szépen megkomponált képsorban, a háttérben a Volgával, a vörösök, magyar internacionalisták – aligha racionális megfontolásból – rohamot intéznek az ellenük sokszoros túlerőben felsorakozott fehérek ellen, odadobva magukat az ellenséges tűzerőnek, még „hősiesen” a felsőjüket is leveszik, hogy a hófehér ingjeikben jobban láthatók legyenek a szemben álló lövészeknek. Ezeket a képsorokat látva a nézőben inkább az a kérdés merül fel: ennek ugyan mi értelme volt? Nem(csak) bátorság ez, hanem inkább esztelen öngyilkosság. Persze van egy ilyen katona-ethosz, hogy az a hős, aki nem hajol le a golyók elől, hanem egyenes vállal rohan bele az ellenséges puskatűzbe. Lehet, hogy Jancsó ez elé akart szomorú-görbe tükröt tartani (elismerve, nem kigúnyolva ugyanakkor az önfeláldozó katonák hősiességét)?

Jancsó Miklós: Csillagosok, katonák (1967)

És azok az emberek, akik a saját életüket ennyire nem becsülik, vajon mire lesznek képesek másokkal?

A film nagy részében tehát mészárlás zajlik, ennek ábrázolása „természetes”, de a rendező nem a holttesteket, nyöszörgő sebesülteket, pulzáló sebeket, oszló vízihullákat akarja a néző arcába tolni. Azt hiszem, ha valaki megnézi ezt a filmet, inkább a gyönyörű orosz táj ég bele a retinájába.

Jancsó Miklós: Csillagosok, katonák (1967)

Jancsó Miklós filmjeiben gyakran megjelenik a szexualitás. A Csillagosok, katonákban ennek különös jelentősége van. Ennek az esztelen, öldöklő, polgárháborús világnak az aberráltságát jól mutatja a szereplők szexualitáshoz (nőkhöz) való viszonya. Ebben a húsdarálóban, a – degeneráltnak tűnő – „katonabecsület” militarisztikus közegében éppen a szexualitás számít elhajlásnak. A film jelentős része egy katonakórház mellett zajlik, s az orosz népi faépítészet e remekében sok csinos, fiatal ápolónő dolgozik. A katonák többsége azonban, miközben ipari méretekben irtja egymást, rá se hederít a lányokra, holott, mint kiderül a filmből, maguknak a lányoknak se lenne ellenére időnként a testi közelség. (A Juhász Jácint által alakított magyar vöröskatona sikeresen közeledik a Kristina Mikolajewska lengyel színésznő által megformált Olga nővérhez, aki előtte verbálisan és nonverbálisan is szinte felkínálja magát a kórházban fekvőknek, majd azt mondja Lászlónak: „Ne mondd azt, hogy szeretsz, csak le akarok vetkőzni előtted.”).

Jancsó Miklós: Csillagosok, katonák (1967)

Jancsó Miklós: Csillagosok, katonák (1967)

 A vörös parancsnok a film végén szenvedélyesen csókolózik egy lánnyal, de aztán ellöki magától és otthagyja őt, inkább elmegy – értelmetlenül – meghalni.

Jancsó Miklós: Csillagosok, katonák (1967)

Jancsó Miklós: Csillagosok, katonák (1967)

Az egyik kozák levetkőztet egy lányt, de ezért azonnal agyonlövik a „katonabecsület” nevében – az emberi élet itt annyit sem ér, mint egy alsószoknya.

Jancsó Miklós: Csillagosok, katonák (1967)

A film egyik legbizarrabb – és azt hiszem, egyik legfontosabb – jelenete, amikor a fehérek kiválogatják a legszebb ápolónőket, elviszik őket egy nyírfaerdőbe, átöltöztetik őket báli ruhába, a katonazenekar keringőt játszik, szépen táncolnak egyet, majd a nőket hazaküldik... Szemérmes formalizmus, szégyellős illem, aszexualitás.

Jancsó Miklós: Csillagosok, katonák (1967)

Összességében egy degenerált, aberrált, az emberi életet semmibe vevő, militarisztikus, aszexuális (ez utóbbi tekintetben kicsit olyan, mint egy mai hollywoodi film, ahol ölni rendben van, a szex viszont bűn) közeg tárul elénk a filmben. (Lehet, hogy Jancsó a brezsnyevi kor hivatalos militarizmusára és aszexualitására is reflektálni akart?) Minden hősiesség és önfeláldozás mellett, és annak ellenére is, hogy a vörösök „humánusabbak” (elengedik a foglyokat, felajánlják az átállás lehetőségét a fehéreknek), éppenséggel nem mondhatni, hogy a „jó és a rossz harcát” láthatjuk. A vörösök fanatikus, öncsonkító, a szó legszorosabb értelmében önfeláldozó heroizmusa inkább taszító, mint vonzó (a szovjet történelem egészére vonatkozó reflexió?). Ez a film nemcsak az oroszországi polgárháború tükre, hanem annál sokkal mélyebb és szélesebb értelmű, és igen, aktuális és intellektuálisan provokatív napjainkban is (nem a vörösök és fehérek miatt). Ez egy zseniális film, az 1990 előtt oly gazdag és nagyszerű magyar filmművészet kiemelkedő, jelentős darabja. Jancsó pedig mostantól a kedvencek közé tartozik.

 

 

Cimkék: Jancsó Miklós, oroszországi polgárháború, vörösök, fehérek, Csillagosok katonák, aszexualitás, 1967
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat