OROSZVILAG.HU


Akik majdnem mindent elvesztettek 

Címlap » Sajtószemle
  |  2010-10-07 23:08:24  |  
Mezei Bálint

Akik majdnem mindent elvesztettek 

A grúz függetlenség 19 éve 

Akik majdnem mindent elvesztettek Akik majdnem mindent elvesztettek  

„Grúzia Oroszországgal együtt? Ugyan, mi még ez Európai Unióról álmodunk!” 19 évnyi háborúkkal és nyomorúsággal súlyosbított függetlenség után Tbiliszi továbbra is nyugatra tekint. Vittorio Emanuele Parisi riportja. La Stampa

A Grúziát és Azerbajdzsánt összekötő és egyben el is választó határsáv valójában egy lélegzetelállító szépségű hegyi út, mely az azeri Sheki városából a grúz Signagiba vezet. Nem csupán a festői táj, de az itt működő idegenvezetők kedvessége miatt is érdemes legalább egyszer ellátogatni erre az elfeledett vidékre. A látóhatáron tornyosuló hegyek alkotta panoráma semmivel sem összevethető élmény minden utazó számára.

Maga az átkelő alig használt pontja az amúgy is bágyatag határszakasznak, és ennek megfelelően eléggé elhanyagolt, körülöttünk bizony minden lerobbant. A sáv két oldalát egy pár száz méteres híd köti össze, mely a senki földje fölé magasodik. A hídon autók és kamionok sorakoznak, arra várva, hogy a vámügyi hatóságok illetve a határrendészet a maguk kedélyesen ráhagyós stílusában végre valahára bebocsássák őket a Grúz Köztársaság területére. Még, ha akarnánk, se feledkezhetnénk meg róla, hogy a Kaukázusban békeidőben is különös fontosságot tulajdonítanak a határoknak. Mindez egy régi érzést idéz fel bennem, tíz évvel repítve vissza az időbe, amikor Vietnam és a külföldiektől lényegében teljesen elzárt Kambodzsa között haladva, mintha demarkációs vonalon kelnénk át, egy teljes napot várakoztunk, mire egyáltalán szóba álltak velünk. Itt, a Kaukázusban a dél- kelet-ázsiai tapasztalatokhoz képest minden gyorsan és flottul halad, alig négy óra alatt végzünk az ügyintézéssel és az ilyenkor szokásos átvizsgálással. A nap persze erősen süt, sőt, már-már éget, de mindenért kárpótol a szinte érintetlen természet szépsége.

Baku, a maga kissé otromba fényűzésével már a múlt, az azeri főváros innen nagyon messze van – földrajzi és átvitt értelemben is. (Szerintem a föld egyetlen települése, ahol a vasúti viaduktok tartóoszlopai is márványból készültek.) Azerbajdzsánból Grúziába utazni lényegében egyet jelent az Ázsiából Európába való átkeléssel. Mégis, a két határőrfülke közti száz lépés egyben a gazdagságból a szegénységbe való átmenet metaforája is lehetne. Ez persze ellentmond a két országról kialakított elképzeléseinknek, az unalomig ismételt közhelyeknek. Sztereotípiáink szerint Grúzia sokkal inkább az európai kultúrkör része, s mint ilyen tehetősebb, kultúráját tekintve pedig magasabb fokon áll, mint keleti szomszédja. A közeli, szűk 50 kilométerre fekvő Signagi nyüzsgő központja könnyen meg is téveszthet bennünket. A belváros fényei, a kis bárok, éttermek pezsgő esti élete, akár a Tbiliszi óvárosban kikapcsolódást kereső fiatalok nyitottsága Grúzia valóban európai arcát tárják elénk. Ezeken a helyeken az elmúlt éveket meghatározó szegénység és balul sikerült fegyveres kalandok, jobban mondva háborúk, nem érződnek. Ellenben a kaukázusi állam hosszú ideje az utóbbiak okozta sokkból próbál magához térni. A múltat még senki sem tudta eltörölni, de elfelejteni már többeknek sikerült. Ma Tbilisziben egyre inkább ezt szeretnék.

Az Oroszországtól mint a szovjet birodalom jogutódjától kivívott függetlenség, a belső széthúzás és a legutóbbi dél-oszétiai háború még nem vesztek a múlt jótékony ködébe. Sajnos ez Grúzia jelenkori történelme. A helyiek közül sokan úgy hiszik, ennél csak jobb jöhet. Még a különállás hivatalos kikiáltása (1991 áprilisa) előtt robbant ki a Dél-Oszétia hovatartozásáért vívott konfliktus (1991. január-1992. június), majd rögtön ezután a másik rebellis tartománnyal, a fekete-tengeri Abháziával folytatott harc (1992. július-1994. április). Mindkettő katasztrofális grúz vereséggel végződött, így a szeparatistákat támogató, ellentmondásos Borisz Jelcin kevés „nagy” katonai győzelmeit arathatta. A szerény képességű orosz exelnök szinte mindenhol csúnyán megégette magát, de Tbiliszivel szemben még ő is sikereket tudott felmutatni.

Akik majdnem mindent elvesztettek Akik majdnem mindent elvesztettek 

A kudarcok egyenes következményében jócskán egyszerűsödött a vidék etnikai összetétele. Szuhumiban és környékén a korábbi 17 százalékról 45-re ugrott az abházok számaránya, miközben az ott élő negyedmillió grúz, az ottani teljes népesség 43 százaléka, szinte teljesen eltűnt. Elkerülve az önkéntelen eufémizmust: elűzték őket. Hasonló sors jutott osztályrészül annak a harmincezer grúznak, akiknek szülőföldjükről, Dél-Oszétiából kellett menekülniük. Egykoron a terület legnépesebb etnikumát alkották, a teljes népességhez viszonyított 29 százalékos számarányukkal. Ma már ez is a múlt része. A 2008-as háború nem tett mást, mint megerősítette a fennálló status quo-t, és állandóvá változtatta az orosz fegyveres erők jelenlétét Tbiliszi kapujában illetve Örményországban. Ezzel párhuzamosan a központi grúz kormányzat főségét visszautasító régió megragadta az alkalmat, hogy Moszkva bábáskodása mellett kikiáltsa önnön függetlenségét. Bár Abháziát és Dél-Oszétiát a helyiek csak a Kreml bábjának, vezetőiket bohócoknak tartják, jelenük egyre távolabb kerül Grúziától. A visszaúthoz vezető engedélyt pedig immár Moszkvában kell elkérni.

„Az oroszok és az abházok közti feszültségek ugyan mindig is léteztek – ahogy a világ más soknemzetiségű vidékein -, de ha Oroszország nem avatkozik közbe, olajat öntve a tűzre, bizonyosan megtaláltuk volna a békés rendezés lehetőségét. Elkerülhettük volna a háborút!” – állítja Temur Iakohasvili, miniszterelnök-helyettes, a megszállt (szeparatista) területek integrációjáért felelős miniszter. Véleményét sokan osztják nem csupán közvetlen környezetében, hanem szélesebb körökben is. Ez részben igaz is, mégsem hagyhatjuk szó nélkül: Miheil Szaakasvili államfő meggondolatlan katonai akciója, hogy visszaszerezze a Dél-Oszétia feletti ellenőrzést megadta a Moszkva által régóta várt casus bellit. A Kreml így Tbiliszi körmére koppinthatott és üzenhetett a Nyugatnak is, ráadásul Abházia is végleg kiléphetett a grúz belhatalom árnyékából. „Az oroszok sosem vették komolyan a mi függetlenségünket. Azt hiszik, hogy úgy mehetnek ki és be Grúziába, mintha csak egy étteremben lennének. Egyedül a nemzetközi közösség határozott fellépése akadályozta meg őket abban, hogy teljesen elfoglalják az országunkat”- teszi hozzá Iakohasvili.

A grúzok számára e rebellis köztársaságok „megszállt területek”, így Hillary Clinton, amerikai külügyminiszter legutóbbi nyilatkozata, melyben „megszálló hatalom”-ként írta le Oroszországot osztatlan elismerést váltott ki Tbiliszi kormányrezidenciáiban.

„Európából szemlélve Oroszország nagyon erős, de Ázsiából nézve már minden másként fest. Egy súlyos demográfiai visszaesést elszenvedő ország, és a tragikus népességfogyás különösen az Észak-Kaukázusra igaz. Mindez belátható időn belül komoly kihatással lesz az orosz belviszonyokra is” – jegyzi meg a miniszterelnök-helyettes, aki elfelejti, hogy Grúzia is hasonló problémákkal néz szembe. A Szovjetunió összeomlása óta Tbiliszi közel egymillió állampolgárát veszítette el, jellemzően az elvándorlás, az emigráció következtében.

A kis Grúzia szándéka szerint tovább halad az eddig felettébb rögösnek bizonyuló atlanti úton. A nyugati orientáció jeléül a négy kereszt ékesítette lobogó mellett mindenhol ott áll az Európai Unió zászlaja is. Az Afganisztánban (Helmand körzetében) harcoló nemzetközi kontingensben való részvétel szintén fajsúlyos része a grúz külpolitikának. Emellett, akár csak elméleti síkon, beszélhetnénk-e egy olyan grúz államról, mely a de facto független („megszállt”) területekért cserébe oroszbarát politikát folytatna, feladva ezzel euroatlanti álmait? – kérdezzük Alekszandre Nalbandov külügyminiszter-helyettestől. A válasz nem is lehetne világosabb: „Csatlakozásunkat a NATO szervezetéhez a lakosság 70 százaléka erősítette meg egy vonatkozó népszavazás alkalmával. Elhatározásunk számunkra olyan, mint hazánk függetlensége. Nem bocsátható áruba. Egyébként úgy viselkedünk, mintha már a NATO tagjai lennénk. Ezzel együtt belátható időn belül szeretnénk az EU tagjaivá is válni.”

Az abház konfliktus etnikai vonalát tagadhatják a határ két oldalán működő számos civil szervezet békülékeny kezdeményezései, melynek keretében Joni Apakidze, a szuhumi egyetem rektora Tbiliszibe látogatott. Apakidzét 16 évvel ezelőtt, az abháziai háború kirobbanásakor bocsátották el a grúz főváros egyeteméről számos tanítványával együtt. Utazását az olasz Rondine (Fecske) társaság is támogatta. Ha sikerrel járna, talán végre újra fújhatna a „Béke Szele” a Kaukázus lankáin.        

Cimkék: Grúzia, Abházia, Dél-Oszétia, etnikai konfliktus, szeparatizmus, Moszkva, Tbiliszi, Európai Unió, NATO
Országok: Grúzia Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat