OROSZVILAG.HU


Vita a magyar megszálló csapatokról 

Címlap » Történelem
  |  2013-06-03 15:52:57  |  
Drucker Tibor

Vita a magyar megszálló csapatokról 

"A leplezés és hazugság mindig tragédiához vezet"

 Vita a magyar megszálló csapatokról 

Nagyon rövid ideig voltam hadtörténész ahhoz, hogy Ungváry Krisztián, a tehetséges és munkásságával már bizonyított történész vitapartnerévé fogadjon el. Hazudni az igazságig címmel a Népszabadság 2013. március 29-i Fórum rovatában megjelent írása mégis vitára ingerel. Ungváry erős kritikával illeti A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban című forráskötetet, Krausz Tamás és Varga Éva Mária munkáját. Sérelmezi Szvák Gyula megnyilvánulását is e vitában.

Szerinte Szvák professzornak leginkább az ő azon állítása fáj, hogy a partizánok kivégzése jogszerű volt, azt önmagában nem lehet háborús bűncselekménynek tekinteni. Szvák szemére veti, hogy a korabeli jogrendet lényegtelennek tartja, és a történelmet kizárólag morális szempontok szerint tekinti. Tudott, hogy gyarmatosító, népirtó háborút vívott a náci Németország a Szovjetunió ellen, és annak első napjától kezdve felrúgta a genfi konvenciót és a hadijogot. Itt nem volt kímélet és emberség, lovagiasság, Pál apostol szeretethimnuszával az ajkukon gyilkoltak le több mint 13 millió civilt, égették fel falvak ezreit, éheztettek halálra, géppuskáztak halomra hadifoglyokat.

Ebbe a háborúba Magyarország belesodródott. És hogy mit tett? Ungváry Krisztián szerint is: „Amint ezt a magyar források tanúsítják, a tettesek iratai elég kompromittálóak...” Tették ezt majd félmillió négyzetkilométeres területen, német parancsra együtt velük vagy önállóan, kooperálva a románokkal, lettekkel, litvánokkal. Hogyan hivatkozhat Ungváry Krisztián a hadijogra, amikor a regurális náci seregek és szövetségeseik – a magyarok is –minden emberi érzést és morált levetkőzve gyilkoltak. A partizánok a hazájukat védték, a megszálló magyar hadsereg pedig kétezer kilométerre a Kárpátoktól az úri Magyarország hatalmi rendjét, nagybirtokait. Plusz saját szövetségeseitől való jogos félelme is motiválta.

E hadijogra hivatkozva a magyarok által megszállt hatalmas területen érvényes volt az egy magyarért száz túsz élete elv és gyakorlat, már 1941-ben is alkalmazták a zsidók tervszerű likvidálását, azaz a holokausztot. Egyes hozzáértők 200 ezerre becsülik a magyarok ottani áldozatainak számát. Az idézett könyv több mint egymillió dokumentumról, jegyzőkönyvről, visszaemlékezésről tesz említést. Kinek állt volna érdekében kitalálni e borzalmakat? Akiknek valóban elemi érdekük a bűntettek eltitkolása, relativizálása, azok a mi nácijaink (bocsánat, nemzeti radikálisaink). Nekik, mint egy falat kenyér, úgy kell az elkövetett bűnök cáfolata, a hazánk ellen irányuló „nemzetközi rágalomhadjárat” bizonyítása. Szívből remélem, nem ez volt Ungváry célja.

Ám indoklása nyomán roppant ingoványos talajra tévedhetünk. Az akkori hadijog alkalmazása miért ne teremthetne precedenst? A Harmadik Birodalomban és a Horthy-Magyarországon akkor törvények rekesztették ki a zsidókat a közéletből, addigi állásaikból, és fosztották meg őket előbb javaiktól, aztán az életüktől. Ez is jogszerű volt. Ahogy annak idején az inkvizíció, a boszorkányperek, a vérvádperek ítéletei, a varsói gettó kiirtása és Lidice is persze viszonzásul Heydrich meggyilkolásáért. A varsói gettó a halál árnyékában fellázadt. Jogos lett volna a totális megtorlás? És akkor hogyan minősítsük a német kancellár engesztelő bocsánatkérését, térdre borulását?

Ungváry Krisztián megfogalmazását tartom aktuálpolitikai vagdalkozásnak, Krausz Tamás és Varga Éva Mária munkáját és Szvák professzor morális okfejtését követendőnek. Érvelésemhez Márait citálnám. Ő írja 1943–44-es Naplójában: „Az író számára egyetlen parancs van csak: elmondani az igazságot, melyet megismert, mely ég a szívében, melyet el kell mondania, máskülönben minden szava hazugsággá torzul... Mit kezd a világ a kimondott igazsággal? Ez a világ dolga. Nem hiszem, hogy valaha is ártott egy nemzetnek az, amit legjobb fiai világgá kiáltottak megismerésben és igazságban. Nem hiszem, hogy Széchenyi ártott Magyarországnak, mikor hazájáról vallani kezdett. Gyógyulás nincs diagnózis nélkül... Az igazság megvallása soha nem csökkentette egy nemzet képességeit. A leplezés és a hazugság mindig tragédiához vezet.”

Amúgy Ungváry Krisztián okfejtése nem ismeretlen a számomra. Majd 25 éve, hogy Finta Imre csendőr százados, a szegedi gettó egykori parancsnoka torontói esküdtbírósági tárgyalásán a vád tanúja voltam. Christi úr, Finta védője szegezte ott nekem a kérdést: Hogy is volt ez, uram? Ön a fennálló jogrenddel szemben állt? Az államhatalommal szemben ellenállást tanúsított? Akkor az ellenség oldalán állt!

 

Bizony más nyelven beszéltünk, másfajta moralitásban éltünk. Ma is így lenne? Ha netán a források adatai eltérnek egymástól, csak a gyilkosok forrásainak igazságában hiszünk? Kisbarnaki Farkas Ferenc volt-e az áruló, akivel még Horthy Miklós sem fogott kezet, vagy Bajcsy Zsilinszky Endre, aki tegnap még nemzeti hősünk volt, mára Kunhegyes megtagadott utcanévadója? Én bízom abban, hogy a moralitás belefér Ungváry Krisztián vitathatatlan tehetségébe és általam most vitatott történelemszemléletébe.

 

(eredetileg megjelent: Népszabadság, 2013. 06. 01.)

Cimkék: magyar megszálló csapatok, Szovjetunió
Országok: Belarusz Ukrajna Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat